Életképek a való világból

A haj rendbetétele nők számára szertartás, férfiaknak hétköznapi cselekedet. Annyiban hasonlítunk, hogy általában évekig, néha évtizedekig ugyanahhoz a borbélyhoz, fodrászhoz járunk. Amíg a mester ki nem öregszik, el nem költözik, meg nem hal. A borbély az egyik legjobb ismerősünk, olyan ember, akinek be nem áll a szája, úgy gondolja, ha már megtisztelted azzal, hogy beülsz a székébe, el kell szórakoztatnia a művelet idején. Élete lassan nyitott könyv lesz számodra, de téged is úgy kiismer, hogy legjobb barátod sem tudhat többet rólad. A borbély tanácsokat ad, megoldja életed legnagyobb problémáit, világszemléletedet befolyásolja. Olyan, mint a rádió, megtudod tőle a legfrissebb híreket, néha azt is, ami még sem történt. És a legfontosabb: olykor meglep a legváratlanabb dolgokkal.
Elmentem nyiratkozni. Új helyet választottam, a régi Figarót valahogy meguntam, arra gondoltam, ideje fodrászatot váltatni. A váltás szerencsésnek tűnt, kellemes helyen kedves hölgy fogadott, már a nyírás elején kiderült, szépen dolgozik, minden rendben, amikor hirtelen megszólalt: „Uram, lefényképezhetem?” Nocsak, gondoltam, ez ám a hírnév, már a borbélynál is felismernek. Mint egy Oscar-díjas színészt, a híres zenészeket, egy Nobel-díjas tudóst, egy akármilyen politikust. Nem voltak hiábavalóak a könyvbemutatók, képem ott díszeleg az újságban, nem csoda, hogy szeretett népem tudja, ki vagyok. Kihúztam magamat a székben, már készítettem legcsábosabb mosolyomat, hadd örüljön majd a csőcselék a nagy ember fényképének. Aztán a hölgy hozzátette: „tudja, sokan nem ismerik a különbéget az egyenesen nyírni, vagy felnyírni között, ezért készítenék egy képet a tarkójáról, lássák a kliensek, miről van szó.”
Összeomlottam, hogy milyen gyorsan múlik a dicsőség, hamar letörlődött a mosoly az arcomról. De egyre híresebb nyakam fotója még most is ott díszeleg az egyik borbély­üzlet falán!
Ha kijövünk a fodrásztól, egyéb dolgokon is elcsodálkozhatunk. Például néhanapján meglepnek bennünket tisztelt városvezetőink, hogy jól ismert és még jobban betájolt utcák neveit egy tollvonással egyik napról a másikra megváltoztatják. Jártam úgy, hogy egy bizonyos utca után érdeklődőt elküldtem a város északi felébe, aztán kiderült, hogy pár éve egy nyugatra lévő utca viseli azt a nevet.
Néhány éve Temesváron jártam, és szokásomhoz híven meglátogattam atyai jó barátomat, K. Gyuri dramaturgot. Szép, langyos májusi este volt, házuk teraszán beszélgettünk mindenféléről, fogy­tak a sörök meg a cigi. Akkoriban újra dívott az erdélyi városokban az utcanév-változtatási hóbort, kissé dühösen panaszkodtam vendéglátómnak, hogy lassan már nem ismerem ki magamat Kolozsváron. A nagyszerűen anekdotázó Gyuri akkor mesélte a következő történetet:
„Barátom életében először utazott Angliába, méghozzá Londonba. Egy megsárgult papírlapot szorongatott a kezében, ahova évtizedekkel azelőtt valaki felírt egy címet, ha netán a sors úgy adja, hogy kiléphet a vasfüggöny mögül, majd keresse meg. Nyilván emberünknek fogalma sem volt, merre lehet az adott utca, ezért taxiba ült, majd kissé félénken odaszólt a sofőrnek:
– Nézze, itt a cím, de évekkel ezelőtt írták fel nekem, nem tudom, hogy az utcát még úgy hívják, mint annak idején…
Az angol taxis meglepődve mérte végig barátomat, majd így szólt:
– De uram! Nem tévedhetünk el. Itt hatszáz éve nem változtak az utcanevek…”