Drágább lett a lánc

Nagy árat fizettünk érted, Szabadság, drágább lett a lánc – énekelte a Beatrice együttes 1991-ben, az első szabad választás után mindössze egy évvel. A magyarországi rendszerváltás hajnalától, 1988-tól számított negyedszázadra visszatekintve megállapíthatjuk: a próféta beszélt Nagy Feróból. A rendszerváltás semmilyen szinten nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nemhogy a nyugati országok jóléti színvonalát nem sikerült megközelíteni – mint ahogyan azt sokan remélték, azt hívén, hogy a politikai szabadság és a jólét együtt jár –, de sokkal többen vannak azok, akik rosszabbul élnek a huszonöt esztendővel ezelőtthöz képest, mint az olyanok, akiknek emelkedett az életszínvonala.

A politikai szabadság viszonylagos. Kétségtelen, hogy a polgári szabadságjogok nagyobb mértékben érvényesülnek, mint korábban, de a demokratikus jogállam alapvető diszfunkcióira mutatott rá az emlékezetes őszödi beszéd, amelyben Gyurcsány Ferenc miniszterelnök ugyan beismerte, hogy súlyos törvénysértések útján szerezték meg a hatalmat, mégsem történt semmi. Pedig a büntető törvénykönyvben elég egyértelmű előírások vannak a közérdekű adatok meghamisítására vonatkozóan. Arról nem is szólva, hogy az őszödi beszédtől egyenes út vezetett a polgári tiltakozás brutális szétveréséig, és a 2006. október 23-i rendőrterrorig, amelyért a felelős rendőrkapitányt a Gyurcsány-Kuncze „bűnszövetség” kitüntette. A sajtó nagy része falazott az állami erőszak elkövetőinek, hamis rendőri tanúvallomások alapján megannyi ártatlan embert ítéltek el futószalagon, gyorsított eljárásban. Egyiküknek, az akkor 66 éves Lévay Atillának hétéves jogi harc után a minap szolgáltattak végre jogerősen igazságot, és ítéltek meg kártérítést. Annyi volt a bűne, hogy egy hatalmas lyukas zászlóval a rendőrsorfal felé menetelt, amely szétnyílt előtte, majd összezárult. Ezután a földre teperték a védtelen embert, megverték, majd beperelték, azt állítva, hogy egy sörösüveget dobott a rendőrök felé, mielőtt elindult volna irányukba a zászlóval. Életszerű, nem? Egy 66 éves ember a rendőröket dobálja, majd odamegy közéjük, hadd verjék össze.

A változatlanság reneszánsza

A nemzeti öntudat remélt reneszánsza sem következett be. A proletár-internacionalista nemzeti öntudatpusztítást a liberál-kozmopolita kultúr- és oktatáspolitikai garázdálkodás váltotta fel, amit a nemzeti kormányok sem tudtak kellőképpen ellensúlyozni, bár most is érződik az erre irányuló törekvés. A szovjet pénzszivattyút a globalista kizsákmányolási mechanizmus váltotta fel, elszívva az életenergiát a magyar jövő elől.

A lánc drágább lett, de az is igaz, hogy hosszabb és kényelmesebb, sokan nem is érzik, hogy rajtuk van. Körmönfontabb lett a zsarnokság.

A módszerek azonban hasonlók, a politikai indíttatású gyilkosságok, a hazug indítékokkal indított háborúk a szabadság hazájának hazudott Egyesült Államokat éppen úgy jellemzik, mint a „Gonosz Birodalmát”, a Szovjetuniót. Legfeljebb kifinomultabb az ürügykreálás. Az Afganisztán elleni szovjet agresszió megokolását senki nem vette komolyan, míg az ikertornyok elleni „terrorista támadás” tragikomikus ürügyét harsogja a világmédia 95 százaléka. Szemünk előtt robbantanak fel két épületet, amelyek porrá válnak, a szabadesés sebességével omlanak össze, aki látott már akár filmen épületberobbantást, annak egyértelmű, mi történt, a hivatalos magyarázat evidensen beleütközik a fizika törvényeibe. A kerozin égése nem képes olyan magas hőmérsékletet produkálni, hogy az kárt tegyen a felhőkarcolók tűzbiztosra tervezett acélstruktúrájában, az egyik épület összeomlásának kérdésére nincs is semmiféle hivatalos válasz, százszázalékos meggyőző erővel bíró leleplező filmek és könyvek jelennek meg a témában, beleértve Andreas von Bülöw német titkosszolgálati szakértő, korábbi miniszter A CIA és szeptember 11-e című korszakos munkáját – és nem változik semmi.

Két pogány között

Ugyanezt látjuk most az Edward Snowden ügyben. Fény derült arra, hogy a magánélet szentségét súlyosan sértő adatgyűjtés zajlik az Egyesült Államokban, nemcsak a bármiféle államellenes tevékenységgel gyanúsítható emberek, hanem elvben valamennyiünk vonatkozásában. Hasonló ez a Ceauşescu-rendszer technikájához: olyan jogi keretet hoztak létre, amelynek lehetetlen volt megfelelni. Ha másért nem, azért lehetett bárkit elővenni, mert több lisztet, cukrot vagy olajat tartott otthon, mint amennyit egy hónapra kapni lehetett jegyre. Most viszont olyan mérvű megfigyelésnek lehet alávetni bárkit, lehallgatva a telefonját, ellenőrizve elektronikus levelezését, hogy mindenkinek meg lehet találni a sebezhető pontját.

Vagy itt van Szíria ügye. Egyik oldalon a muzulmán világon belül világiasabbnak számító hivatalos rezsim, másik oldalon iszlám szélsőségesek, és nemzetközi zsoldosok, akiktől senki nincs biztonságban, a keresztény közösségek különösképpen nem. Kinek az oldalán akar beavatkozni az Egyesült Államok, ezúttal vegyi fegyverekre hivatkozva? Nem könnyű elhinni, de az utóbbiak oldalán.

Így állunk tehát. Ismét két pogány között, egy hazáért, mert a most feltörő Kínától és a továbbra is jelentős hatalmi tényezőnek számító Oroszországtól sem remélhető túl sok jó. Mindazonáltal a magyar kormány óvatos keleti orientációja helyes és célszerű, az Egyesült Államok melletti szolgai elkötelezettség nemcsak immorális, de politikailag sem hozott semmit. Olyannyira nem, hogy a terrorizmus elleni harc jegyében nemzetközi terrorhadjáratokat indító állam vezetői több ízben is súlyosan beavatkoztak a magyar belügyekbe. A magyar politikát a magyar létesélyek optimatizálásának kell diktálnia, és nem az ellenérdekelt nagyhatalmi elvárásoknak való megfelelési igyekezetnek.