Decemberi támadások

A szabadságot hozta el 1989 decembere – gondolhatták, akik megélték azokat a forró temesvári napokat, amikor a hívők csendes, gyertyás december 15-i tiltakozása 16-ra egyértelműen rendszerellenes tüntetésbe, forradalmi megmozdulásba csapott át. Egy nappal később aztán következett a fegyveres megtorlás, majd az általános sztrájk, 20-án pedig a 300 ezres bánsági nagyváros lakosságának egyharmada az Opera téren egy emberként skandálta válaszul Ceauºescu rádióbeszédére: „Készek vagyunk meghalni!”

 Szabadság, puccs

Azóta sok minden történt e tájakon, aminek nincs sok köze a szabadsághoz. Halálos áldozatokat követelő ismételt bányászjárások, marosvásárhelyi pogrom, megtorlást, közösségi megfélemlítést szolgáló bírói ítéletek, közösségi jogfosztás, nyílt magyarellenes uszítás, a választójogot súlyosan korlátozó törvények, központosított etatizmus. Maradjunk annyiban, hogy 1989 decembere radikálisan megváltoztatta a romániai politikai-alkotmányjogi környezetet: lényegesen megnövelte az egyén közügyekbe való beleszólási jogát, megteremtette a mozgásszabadságot és szólásszabadságot. És ez sem csekélység.

A Temesvárról induló népfelkelés origója volt annak a folyamatnak, amely végül a második vonalbeli kommunisták által megszervezett bukaresti puccsba torkollott. Az új vezetés forradalmi legitimációját a tévében közvetített színjáték biztosította, amelynek keretében láthatatlan diverziós alakulatok ellen harcolt a román hadsereg. Közben ártatlan statiszták haltak meg. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Megmentési Front elleni tüntetéseken azt skandálták, hogy az új államelnök a felelős a december 22-e utáni áldozatok haláláért.

Ezzel együtt a hatalom konszolidálódott, 1996-ban pedig bebizonyosodott, hogy a politikai váltógazdaság Romániában is működhet, vélhetően megtörtént a paktum a szekus-posztkommunista erők és az új vezetés között, amely a főkolomposoknak büntetlenséget biztosít, s amely döccenőkkel, de mindmáig működik. Aligha találunk ma informált, elemzőképes embert, aki elhiszi, hogy a decemberi vérengzések felelősei elnyerték volna büntetésüket. Mindemellett a hivatalos román kurzus igényt tart a forradalmi legitimációra.

Tőkés László szerepével, nimbuszával, következetességével azonban soha nem tudtak mit kezdeni. Ha készítenénk egy statisztikát arról, hogy az elmúlt 24 évben Romániában kit támadtak a legtöbbet a román sajtóban, Tőkés László toronymagas esélyes lenne a képzeletbeli dobogó első helyére. Próbálkoztak erkölcsi-politikai ellehetetlenítésével, szekusváddal, szélsőségesezéssel, fasisztázással, irredentázással, forradalmi szerepének lekicsinylésével, sajátos módon a támadásokat általában az év decemberére összpontosítva. Az idei december sem múlhatott el támadás nélkül, sőt, a támadás immáron koncentrált, egyszerre indult meg egyházi vonalon és a sajtóban, ahol a rendszerváltás utáni történelmi korszakban egyedülálló módon a célba vett politikus vagyonmegosztási peréről tájékoztatott az RMDSZ szócsöve, az Új Magyar Szó. Nyilvánvaló: rég elvesztettek minden erkölcsi mércét azok, akiknek kényelmetlen Tőkés László szókimondása, elvhűsége, következetes autonómiapártisága.

Csillagügy, civilkurázsi

A múlt héten e hasábokon elemzett kérdés, az elhíresült csillagügy is ebben a kontextusban értelmezendő. Az államelnök azóta sem döntött, ami nem meglepő. Az általa átadott kitüntetés megvonása visszás lenne, hiszen 2009 óta Tőkés László semmi újat, eget rengetőt nem mondott, a sokat emlegetett védhatalmi státusz húsz esztendeje szerves része az autonomisták retorikájának, másrészről pedig az európai parlamenti képviselő 1989-es népmozgalomban betöltött szerepének történelmi értékelése sem változott. Nem beszélve arról, hogy Băsescu a kommunista utódpárti vezetést legitimálná egy hasonló lépéssel.

Ehhez képest a kitüntetett lépett egy merészet, s ezzel érdekes fordulatot hozott az ügyben. A múlt hétvégén Temesvár hőse átadta a „csillagot” a frissen megalakított Temesvár Emlékbizottságnak, melynek tagjait azok közül verbuválták, akik már 1989 előtt kiálltak személyes szabadságukat veszélyeztetve a Ceauşescu-diktatúra által üldözött lelkész mellett. Ezzel Tőkés László több síkon is pozicionális előnyre tett szert. Felhívta a figyelmet azokra, akik mellette álltak, akiknek támogatása nélkülözhetetlen volt az ellenállási akció sikeréhez. Az emlékbizottság, valamint a román utódkommunista vezetés éles kontrasztja ráébresztheti az embereket a támadás gyalázatosságára, arra, hogy azok akarják elorozni a megérdemelt kitüntetést, akik – ellentétben az emlékbizottság tagjaival – 1989-ben vagy lapultak vagy a másik oldalon, a megtorlás oldalán álltak, mint Degeratu tábornok. Jogilag is érdekes a helyzet, hiszen igencsak visszás lenne hatalmi eszközökkel visszavonni a kitüntetést azoktól, akik valóban rászolgáltak.

Az emlékbizottság megalakítása végül a szimbolikus térben is hatékony és jó lépés, amely rámutat a jövőre esedékes 25. évfordulón arra, hogy a decemberi eseménysor spontán, civilkurázsiból táplálkozó része hozzánk, magyarokhoz köthető. Bármennyire is fáj azoknak, akik még az évszázadokkal ezelőtt született nagyjainkat is – Kinizsi Páltól Kőrösi Csoma Sándorig – románnak hazudják.