Célkeresztben

Nagy Imre miniszterelnök kivégzésének 30. évfordulóján, 1988. június 16-án az agóniája kezdetén levő magyar pártállam rendőrsége szétverte a 301-es parcellánál békésen emlékezők gyülekezését. Grósz Károly azzal indokolta a rendfenntartó erők fellépését, hogy a tüntetők irredenta, nacionalista jelszavakat skandáltak, és rátámadtak a rendőrségre.

Propagandapatronok

Ismertük ugyan a kommunista tömegtájékoztatás totális gátlástalanságát a valóság megmásításában, de ez azért sok volt. Képzeljük el az SZDSZ egykori prominenseit Tamás Gáspár Miklóstól Kis Jánosig, amint irredenta jelszavakat skandálnak, vagy amint járdakövekkel dobálják a rendőrséget. A valószerűség minimuma azért nem árt, ha benne van a mégoly ordas pártpropaganda hazugságaiban is. Akkor persze nem tudtuk, hogy egyik oldalról a szélsőséges, rasszista, nacionalista, náci, fasiszta, soviniszta, irredenta jelzőfüzér bevett baloldali kommunikációs technika, amit tetszés szerint alkalmaznak bárkire 1945-től errefelé. S azt sem tudtuk, hogy ha a rendőrség ok nélküli brutális fellépését indokolni kell, akkor az a legbevettebb propagandapatron, hogy a tüntetők rátámadtak a rendőrökre. A szélsőséges, náci, rasszista stb. jelzőket az unos-untalan használattal – és olyan emberek megbélyegzésével, akiktől ez teljességgel távol áll –, olyannyira elcsépelték, hogy azok mára elvesztették minden értelmes jelentésüket és jelentőségüket, pejoratívvá váltak, már csak a célcsoportokban váltanak ki bármilyen hatást. Például román fennhatóság alatt álló területeken a „magyar veszély” rémképére amúgy is érzékeny paranoid többségi rétegekben, az anyaországban pedig a kommunista internacionalista, majd liberálkozmopolita doktrína áldozataiban. Azokban, akik bármikor mozgósíthatók bármi ellen, ami a magyarság kiegyenesedését, önmagára találását, történelmi önképének helyreállítását célozza, legyen az Horthy-szoboravatás vagy a német megszállás emlékműve. Ezek a rétegek minden esetre szűkülőben vannak.

Mindez annak kapcsán merülhet fel bennünk, hogy a Székely Szabadság Napja után a román politikum a román sajtó és az RMDSZ más-más hangfrekvencián, más felütésekkel, eltérő hangsúlyokkal, de kórusban szélsőségesezi a tüntetőket vagy azok egy részét. A rendezvényen részt nem vevő RMDSZ politikai alelnöke visszautasít „mindenféle szélsőséges megnyilvánulást”, és azt is, hogy „magyarországi pártok pártpropagandára használják ki”. Érdekes lenne tudni, mit tart Borbély László szélsőséges megnyilvánulásnak. Netán ugyanazt, amit Băsescuék és Pontáék? Trianon emlegetését vagy annak skandálását, hogy Székelyföld nem Románia? Politológiailag szélsőségesnek nevezhető a demokrácia felszámolása és az erőszak alkalmazása politikai célokra. Egyik sem húzható rá a tüntetőkre. Ami a pártpropagandát illeti, egy párt értelemszerűen bekaszálja annak profitját, ha fesztív módon kiáll a meghirdetett céljai és értékrendje mellett. Amilyen természetes a Fidesz vezetőinek rendszeres fellépése az egykori magyar területeken a nemzeti ünnepek alkalmával, éppoly természetes a kormányzati felelősséget nem viselő Jobbik elnökének és nemzetpolitikai kabinetvezetőjének részvétele a Székely Szabadság Napján. Egyik gesztus sem öncélú, hanem beilleszthető az adott politikai szervezetek évtizedes politikájának kontextusába.

Mérleg jobbról, balról

A román kormány célkeresztjébe az SZNT-n kívül ismét bekerült Tőkés László is, aki merészelte a krími tatárokéhoz hasonlítani az erdélyi magyarság helyzetét. „Fáj az igazság” mondhatnánk, ha igaz lenne. De nem az igazság fáj Pontáéknak, hanem annak a kimondása. Mert az igazság, a magyarság vészes fogyása nyilvánvaló elégtétellel töltheti el őket, hiszen politikájuk éppen úgy a magyarság eltüntetését célozza egyfajta ésszerű feszültségminimalizálás mellett, mint valamennyi román kormányzaté Trianontól errefelé. A különbség annyi, hogy Pontáéknak sikerült ehhez az RMDSZ révén magyar asszisztenciát, magyar hitelesítést is nyerni.

A román politikum szokás szerint most túlreagál. Vona Gábor kitiltása abszurd, jogtalan és oktalan lépés lenne, hiszen a politikus fegyelmezetten vonult fel, s miként román politikumhoz intézett levelében leszögezte – tiszteli a román kultúrát és román népet –, mindössze támogatja az erdélyi magyarság megannyi európai precedenssel bíró jogos követeléseit, a háromszintű autonómia elképzelését.

Az RMDSZ-es sajtó alig titkolt kárörömmel Izsák Balázs „bukásának kezdetéről”, „dicsőségének porladásáról”, „jól kitapintható hitelvesztéséről” beszél. A másik oldalról pedig azok, akiknek az SZNT elnöke túl „puha” alkotmány és törvénytisztelő magatartásával, szintén rajta köszörülik a nyelvüket, elfeledve, hogy az autonómián túlmutató célhoz semmi sem adott: sem a nagyhatalmi szövetséges, sem a katonai erő.

Szomorú, de való: a Székely Szabadság Napjának idei megünneplésének zárómérlege negatív. S nem azért, mert rég hallottunk olyan szintű és mélységű magyarellenes román kórust, mint most, amikor lassan egy hete rólunk szól a román közélet, ismét célkeresztben vagyunk, amihez persze március 15. is hozzásegített. Nem, a román támadások bizonyos mértékig kellenek is, hogy emlékeztessék a közélet iránt érdektelen magyarokat nemzeti önazonosságukra. Sokkal inkább azért, mert nem tudtunk kellő számban felvonulni, nyugodt erőt és fegyelmezettséget mutatni. Amit sikerült megvalósítani tavaly ugyanezen a napon a Székelyek Nagy Menetelésén.

Pótcselekvés és zsákutca

Szó sincs arról persze, amit az ellendrukkerek írnak, a legnagyobb igazságtalanság lenne a felelősséget az SZNT-re hárítani. Az SZNT tette azt, amit tehetett – vitatkozhatunk azon, hogy szerencsés volt-e az időpontválasztás, hogy helyes volt-e a felvonulás tiltásának tudomásulvétele és a polgári séta meghirdetése, de annyi biztos: Izsák Balázs és az SZNT elvi, értékrendi hibát nem követett el. A felelősség egy apró incidensért – amit ellenfeleink felfújni igyekeznek–, a helyi hatóságoké, a magyar-gyűlöletét számtalanszor kinyilvánított marosvásárhelyi polgármesteré, aki megtiltotta a vonulást az úttesten.

Az is hibás következtetés lenne, hogy lemondjunk a figyelemfelkeltő utcai akciókról, pusztán azért, mert bármikor akadhatnak olyan részvevők, akik a meghirdetett céloknál többet szeretnének, s akiknek megnyilvánulásait a többségi hatalom megpróbálhatja felhasználni az autonómia célkitűzésének diszkreditálására. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke mutatott rá a Székely Szabadság Napján elmondott beszédében, hogy „az autonómia a megoldás. Bármi, ami nem ezt segíti elő, az jó esetben pótcselekvés, de inkább zsákutca.” (…) „Az erő és a lehetőség a mi kezünkben. Csak végig kell járni az utat, szabadságharcunkat megharcolni. Mindig békés szándékkal és eszközökkel, de határozottan, tisztességgel és következetesen.” S ez így van akkor is, ha a távlati magyar érdekek iránt érzéketlen RMDSZ közösen a román hatalommal elhatárolódik, szélsőségesez, és híven az 1996 óta folytatott neptuni ihletésű politikájához, a területi autonómia követelését ismét jó mélyen elrejti.

Nem véletlenül támadja a román politikai elit és a román média Semjén Zsoltot, a Kézdivásárhely főterére lovon bevonuló magyar miniszterelnök-helyettest, felvetve még az ő kitiltását is. Legtöbbet vitatott mondata egybecseng a néppárt krédójával: az autonómia közösségi jussunk. S bár lenne igaza abban is, hogy ezt Románia csak késleltetheti, de nem akadályozhatja.