Caragiale unokái

A tömeg, ha nem eléggé mélyen gyökereznek hagyományai és kultúrája, azzá lesz, amivé nevelik: így lettünk magunk is a szárműzött Ion Luca megkésett közönsége. De ha mi nem is, azok a politikusaink, akiket nem átallunk a „magyarság vezetőinek” titulálni, óvatlan túlzással, indokolatlanul. Sokan, sok helyen róják fel nekik, hogy csak kampányban autonómiáznak, miközben senki nem beszél egy potenciálisan működő autonómia intézményeiről, amelyre még nem igazán tudjuk, létezik-e népakarat. Ettől függetlenül az alkotói géniuszuk által kitermelt autonómia pillanatnyilag működésképtelen, mert még senki sem hisz benne. Sebaj, vágja rá a politika, elsősorban vátesz kell, a nyáj majd igazodik a fényes, autonóm jövőben.

 Zöld fű, téglaforrás

Milyen ez a jövő? Amilyennek látjuk. A napjainkban divatos irányzatokat és megnyilatkozásokat figyelembe véve, azokat csinos rendbe rakva egy olcsó, turisztikai kalauzból összefércelt erdélyi jövőt látunk, amelyben a természettel összhangban rezdülő magyar időnként a hárfa húrjaiba csapva és dalra fakadva építi az életét. Mitől hamis e kép? A déjà vu érzésétől, ami arra utal, hogy szeretünk olvasni, és valahonnét felsejlik a 29 éves Jókai leírásából ismerős Erdély képe az 1800-as évek közepéről, „azé a kicsiny Svájcé, a kicsi földi paradicsomé, ahol a fű is zöldebb, mint máshol.” Való igaz, a fű azóta is zöldebb itt szeretett Erdélyünkben. Csakhogy az akkor még bukolikus hangulatú sok tucatnyi reneszánsz kastély azóta romba dőlt, jobb esetben romák tanyájává vált, máshol csak téglaforrásá, és mintha már nem szeretnénk Erdélyünket annyira, ahogyan azt Jókai és Orbán Balázs idejében szerették az atyánkfiai. Ha szeretnénk, talán a tehénlepényen kívül valami kézzelfoghatót is mutathatnánk múltunkból a turistáknak.

Hamis az, hogy 150 éves képeslapokat mutogatnak nekem a politikusaink, azzal a felkiáltással, hogy ez a jövő! Kételyeim vannak afelől, hogy a jövő egy visszaépíthetetlen múlt lenne a szegény erdélyi magyarság számára. Mert aki ilyen sorsra jutott, az előtt csak egyféle kiugrási lehetőség van: vegye kézbe az ifjainak az oktatását és nevelését, mert innen csak tudással lehet kiugrani, vagy legalábbis felzárkózni, esélyt kiegyenlíteni. Magyarázkodni lehet ugyan, hogy a román állam elviszi az adók legjavát, de a szegénységet, az alacsonyra tett léceket, a vállalkozásra való képtelenséget, a bátorság hiányát és az olcsó megoldások imádatát megmagyarázni aligha lehet. Nem engednek dolgozni a románok? A román nyelvismeret hiánya akadály az érvényesülésünk előtt? Vajon honnan ismerős az ilyen típusú erőtlen magyarázat, annak indoklása , hogy nem akarunk tovább, előbbre lépni?

Talán elhinném, ha nem lenne kézügyben, sok más példa között, a kínaiaké, és már húsz éve. Igen, azokról a mumusokról van szó, akik az olcsó áruikkal meghódították a világot, és manapság naponta dollár százmilliókkal kölcsönzik meg a világ leggazdagabb országát, az Egyesült Államokat. A múlt század kilencvenes éveinek a közepén a Naisbitt-Aburdene jövőkutató szerzőpáros azt írta: Kína 2020-ra a világ gazdasági nagyhatalma lesz, mert van, amire támaszkodnia, ez pedig az 500 milliós diaszpóra, amely hatalmas vagyon birtokában van. Akik összehordták ezt a vagyont, többnyire menekültek voltak, akiknek elegük lett az éhezésből, a kulturális forradalomból, a birodalom behemót-lassú mozgásából, és kemény, mindent feladó munkájukkal új életet építettek maguknak a semmiből. Őket nem fogták vissza a maguk „románjai”, mert aligha hihető, hogy a rizsföldekről vagy a külvárosok nyomorából önmagukat gyakran rabszolgának eladó tömegek hiteles nyelvvizsga birtokában menekültek volna a szélrózsa minden irányába. Egyvalami volt a tarsolyukban: a háromezer éves kultúra élettapasztalata és a szilárd elhatározás, hogy valamit kell kezdeniük az életükkel a család, a nemzet érdekében. Érdekes kapcsolatok és példák ezek az önmegvalósításról, arról, hogyan is lehet viszonyulni a nehézségekhez. Ehhez képest mi több mint húsz éve ülünk a 150 éves hervadó babérokon, és könnyes szemekkel hallgatjuk a politikát, ahogyan felvázolja, miként is fogja megkeresni felvirágzásunk potenciális lehetőségeit.

 Hol az a gárda?

Szembe kell néznünk azzal, hogy kétféle politikus él az erdélyi, de főként a székelyföldi tájainkon: a megélhetési magyar és a megélhetési román, olyan fajták, akik Budapestre és Bukarestre mutogatnak, néha képeslapokat küldözgetnek segélyért, sanyarú, kisebbségi sorsukra hivatkozva, és akiknek egyetlen dologra van igazán szükségük: érdeklődő választói tömegekre. Mindegy, milyen minőségben, csak küszöbképes legyen ez a tömeg, ők majd kitalálnak valamit a következő választásokig. Erről szól a történet, és egyáltalán nem arról, hogy talpra kellene végre állítani Erdélyt és a Székelyföldet, az érdekeiért kellene dolgozni, nem a sérelmekről, megfakult babérokról, 150 vagy ezeréves emlékekből mazsolázni. És ideje kimondanunk: nem látjuk, mire lenne jó ez a jelenlegi gárda, beleértve a teljes palettát a 85 százalékosoktól a kicsiny, de fejlődőképes százalékosokig, mert nem hisszük, hogy a legitimitás négy évre szóló szavatossági idejű, átüthetetlen páncél volna. Azért meg is kellene dolgozni. Nem beszélve arról, hogy elő kellene állítanunk egy hiteles magyar politikust, aki mögé odaáll a magyarság. Mert egy kispályás futballcsapattal technikai okokból sehol nem tárgyal a hatalom.