Bányászok, ha járnak...

Ha elindulnak, bizony kő kövön nem marad. De előfordul, hogy virágok nőnek ki a semmiből, rózsák nyílnak a betonon, tulipánok a kockakövek helyén. Ezt a mesét próbálta a meggyötört népnek eladni az 1990-es bukaresti bányászlátogatás után Ion Iliescu akkori elnök, a nemzet megmentője, a félreállított és megvilágosult kommunista. Isteni csoda, hogy nem sült le arcáról a bőr, de aki annak idején ötéves terveket, nem létező megvalósításokat és sosem volt jólétet hazudott, annak egy ilyen apróság már meg sem kottyant.

Negyed évszázaddal a szomorú események után és nemzetközi nyomásra a főügyészség ismét elővette az ügyet. A számtalan civil megveréséért és a halálos áldozatokért azóta sem vontak felelősségre szinte senkit. Igaz, a bányászok vezére pár évet ült, de naivitás azt hinni, ő az egyetlen felelős. A bűnösök köztünk járnak, osztják az észt, hatalmi pozíciókat töltöttek és töltenek be, szemberöhögték áldozataikat. Ne legyenek illúzióink: ennek a történetnek még messze van a vége, és nem biztos, hogy az eredmény megnyugtató lesz.

Iliescu ma is tagad. Nyilvánvaló tényekkel harcol, tanúvallomásoknak, látható és hallható dokumentumoknak mond ellent. Néha önmagának is – ám, ez számára annyira természetes, mint másnak az evés, az ivás és a lélegzés. Azok közül való, akik minden bűnüket azzal igazolják, hogy a népért, a hazáért, a pártért tették, amit tettek. A legnagyobb aljasságokat is.

Iliescu jól alszik. Nemcsak szenilitásba hajló kora miatt, hanem azért is, mert azt hiszi, hogy az ő oldalán van az igazság. És a kommunista hit tán még a keresztényinél is erősebb. Már az első beidézéskor kijelentette: semmit sem bánt meg akkori intézkedéseiből. Pedig előrehaladott korától függetlenül arra még emlékezhetne, hogy elődje sem bánt semmit – igaz, azt nem sokat kérdezték, hamar golyót eresztettek belé. Ha jól belegondolunk, az a gyilkosság is a forradalom emancipáltjának a lelkén szárad. Ahogyan az 1989 decemberében lezajlott maskarádé alatt meggyilkoltak élete, a marosvásárhelyi fekete március és így tovább. Ami pedig a legsúlyosabb: az országot megfosztotta a lehetőségtől, hogy normálisan fejlődjön, haladjon a korral, kilépjen a kommunista diktatúra árnyékából.

Valami mégis elkezdődött. Hogy csak átmenetileg, azt még nem tudjuk. Reméljük, az ügyészek buzgósága nem torpan meg. Nem szólnak majd közbe magasabb érdekek, és a felejtés fátyla sem borítja be a bűnöket. Időközben felnőtt egy nemzedék, amelynek a forradalom, a bányászjárás, az Egyetem tér, Marosvásárhely már nem jelent semmit. De a gyilkosság nem generációs kérdés, azért felelni kell, amíg él az elkövető.