Az RMDSZ és az ingyen liba története

Az autonomisták ellen

A következő ide kívánkozó példa az RMDSZ-é. 1992. október 25-én sikerült megteremteni az egységes nemzetépítő erdélyi magyar politika elvi alapjait a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásával. A nyilatkozatból egyenesen következő alapszabályzat- és programmódosításokat a brassói, 1993 januárjában megtartott kongresszus fogadta el, Markó Bélát bízva meg a program végrehajtásával. A Markó Béla által képviselt, sokak szerint centristának is mondott politikai szárny – élén a frissen megválasztott elnökkel – nem a nemzetépítő autonomistákban keresett szövetségest a román féllel lepaktáló neptuni irányzattal szemben, hanem a neptuniakkal, s velük közösen látott neki az autonomisták módszeres felmorzsolásának.

Ha dátumhoz kellene kötni az 1993 és 1996 közötti, közel hároméves Janus-arcú pozitív, önépítő és negatív, önfeladó jegyeket egyaránt felmutató korszaknak véget vető pálfordulást, akkor az 1996. november 28. lenne, amikoris a Szövetségi Képviselők Tanácsa zöld utat adott a kormányzati szerepvállaláshoz. Ráadásul úgy, hogy semmiféle feltételt nem fogalmazott meg azzal kapcsolatban. Tőkés László intelmét – miszerint az SZKT-nek meg kellene szabnia a kormányra lépés „árát” – Markó Béla az elhíresült libametaforával szerelte le: arra hívta fel a testület figyelmét, hogy „a jó alkusz nem mondja meg előre a liba legalsó árát”. Ezzel nyilvánvalóan azt sejttette, hogy amennyiben nem kötik meg a tárgyalódelegáció kezét, akkor az esetleg többet fog elérni, mint amit az RMDSZ akkori tiszteletbeli elnöke jól kidolgozott javaslatcsomagjába foglalt. Mint tudjuk, a libát végül ingyen adták oda: még koalíciós szerződést sem kötöttek a román kormányzati partnerekkel. Az RMDSZ feladta a külpolitikai nyomásgyakorlás eszközét, nem használta ki azt a soha vissza nem térő időszakot, amíg Magyarország integrációs előnnyel rendelkezett Romániával szemben, s feltételekhez lehetett volna kötni a magyar támogatást.

„Modellértékű” kisebbségpolitika

Markó Béla a hatalomból való látszólagos részesedés kedvéért adta fel az autonómiaprogramot s vált a román diplomácia szekértolójává. Az RMDSZ a kormányban nem rendelkezett valós hatalmi kompetenciával, viszont partner volt a hamis látszatteremtésben. Hozzájárult ahhoz, hogy kül-és belföldön sokan azt gondolják, az erdélyi magyarság sorsa rendeződni látszik. Eredmény: az RMDSZ-elit és Markó megtollasodott, ellenben az 1993-ban megválasztott elnök vezetése alatt az erdélyi magyar közösség tízévente kétszázezer lélekkel csökkent, az autonómiától pedig éppoly távol vagyunk ma, mint húsz esztendővel ezelőtt. Adalékos „haszon”, hogy 1999-től már nemcsak Ion Iliescu volt román elnök ismételgette mantraszerűen azt az abszurd és vérlázító hazugságot, hogy a román kisebbségpolitika modellértékű, hanem meghatározó nyugati politikusok, köztük az Egyesült Államok elnöke, Bill Clinton is.

A Jobbik hátraarca

A harmadik nagy pálfordulás a Jobbik 2016-os hitehagyása. E párt ma a globális háttérhatalom magyarországi lerakatának pártocskáival tárgyal, velük képzeli el a közös kormányalakítást. Egyik bevallott potenciális partner a Schiffer távozása óta felpuhult és a posztkommunista erők közé simult LMP, a másik a budapesti olimpia megtorpedózásával ismertté vált Momentum. (De van okunk élni a gyanúperrel, hogy Vona képes lenne bárkivel, akár Gyurcsánnyal vagy Molnár Gyulával is összefogni Orbán ellen.)

Sorosról – aki egyértelműen a magyarság és minden európai nemzet esküdt ellensége – azt állítják, hogy a Fidesz fabrikál belőle ellenségképet. Felléptek az álfilantróp spekuláns agymosodája, a CEU előjogainak megnyirbálása ellen, karöltve az álbaloldali politikai bűnszövetkezet pártjaival és nem szavazták meg a civiltörvényt, amely a közélet átláthatóságát növelte. Ezek után nem meglepő, hogy a kormány „stop Soros” csomagját sem támogatják, sőt éppenséggel támadják azt. Megpróbálják összemosni a nemzetközi kötelezettségvállalás értelmében befogadott valódi menekülteket és a letelepedési kötvénnyel érkezőket a törvényeken és határokon átcsörtető, irataikat megsemmisítő, hódító szándékkal érkező muzulmán betolakodókkal. Retorikájuk szerint az országot az iszlám invázióval szemben mindeddig hatékonyan megvédő Orbán Viktor nagyobb ellenség, mint e hódítókat pénzzel és médiával segítő Soros György.

Amint azt György Attila jeles író és közíró leszögezte: a pártok jellemzően hatalomra jutásuk után szoktak politikailag prostitualizálódni, akkor szokták eladni a „lelküket”, hogy közelítsünk Vona Gábor terminológiájához. Aki saját bevallása szerint elvette a pártja lelkét. A Jobbiknak viszont ez politikatörténeti kuriózumként sikerült már ellenzékben.

A tanulság mindebből az, hogy önmagában a programfeladás és/vagy -változtatás nem minősít nemzetpolitikai szempontból. Kérdés, hogy e váltás a képviselt nemzeti közösség sorsát miképpen befolyásolja. Tisza Kálmánt programváltása államférfivá avatta, Markó Bélát az erdélyi magyar szabadságpolitika kisiklatójává süllyesztette, Vona Gábort pedig saját pártjának módszeres tönkretevőjévé züllesztette.