Az egyetlen megoldás

A történelemnek vannak olyan pillanatai, amikor lapulni és hallgatni nemcsak gyávaságból fakadó bűn, hanem árulás is. Ránk, erdélyi magyarokra és székelyekre ez a megállapítás napjainkban hatványozottan igaz, mert olyan sorsfordító, embert próbáló időket élünk, amikor véglegesen eldől: részesei leszünk-e a jövőben szülőföldünk történelmének, vagy múlt időben fognak emlegetni bennünket. Sajnos ez nem túlzott, sokkal inkább tényszerű és a valóságnak megfelelő megállapítás, amire bárki rádöbbenhet, aki követi és elemzi a román hatalom intézkedéseit. Ezek közül egy sem a véletlen műve, hanem ellenünk kidolgozott ördögi terv megvalósításának szerves része. Közéjük tartozik két ártatlan magyar ember letöltendő börtönbüntetésre történő elítélése és a Székely Mikó Kollégium visszaállamosításának aljas szándéka is. Megalázásunkon, megfélemlítésünkön és a türelmünk tesztelésén túl mindezek a román hatalomnak a vagyonunkból való végleges kisemmizésünk felé tett lépései. Intézményeinktől és javainktól megfosztva ugyanis az önazonosságunkra törő idegen erők játékszerévé válunk, ide-oda rángatható bábukká. Nem hiszem, hogy akad olyasvalaki közöttünk, aki ilyen sorsot szánna utódainak. Pedig szolgasorba taszításunk elkerülhetetlen, ha most, ezekben a történelmet formáló és alakító években nem teszünk valamit mindezek megakadályozása érdekében.

Ezt a szomorú, de valós tényt ismerte fel a bikfalvi református lelkész, aki egy szál magában, a Bibliába és a székely zászlóba kapaszkodva szembeszállt a pöffeszkedő ellenséges hatalommal. Közöttünk pedig, Istennek hála, akadtak olyanok, akik meghallották halk, de határozott hangját, s mögéje álltak, melléje szegődtek, ezáltal is bizonyítva: ha nemzeti létünk veszélybe kerül, minket már nem lehet megfélemlíteni. És állt a tömeg a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium előtt a napi két órán át őrt álló pásztora köré tömörülve, így figyelmeztetve a vagyonunkra újólag szemet vetőket: el a kezekkel közösségi tulajdonunkról, mert bármi áron megvédjük azt. Ötvenhét alkalommal a tűző napon vagy zuhogó esőben összegyűlve bebizonyították, hogy elhatározásuk szilárd, ezért komolyan kell venni őket.

Az együtt töltött órák alatt egyetlen pillanatig sem csüggedtek el, nem éreztek fáradságot, mert erőt merítettek egymás biztató szavából és tekintetéből, utólag pedig az is bebizonyosodott, hogy kitartásuk nem volt hiábavaló, mert az általuk elvetett mag népünk lelkében táptalajra talált és kicsírázott, az erdélyi történelmi egyházak hívó szavára szeptember elsején a Kárpát-medencéből összegyűlt tízezres létszámú tömeg sepsiszentgyörgyi jelenléte ezt igazolta. És ezt a tényt támasztotta alá a 2012. október 5-i megmozdulás is, mikor egymás kezét fogva vontunk élő láncot a Székelyföld egyik szellemi végvára köré.

2013. július 7-én egyéves évfordulója volt Sánta Imre református lelkipásztor bátor kiállásának. Olyan különleges alkalom ez, amely visszapillantásra ösztökél. A számvetést elvégezve azonban kénytelenek vagyunk döbbenten megállapítani, hogy az elmúlt egy esztendő alatt változás csak rossz irányba történt, hiszen az ellenünk indított hadjárat a jelképeink elleni támadásokkal és nyilvános gyalázásunkkal folytatódott, s a hatalom szándéka szerint a székely megyék román többségű régiókba való besorolásában készül kicsúcsosodni. Ezt pedig végképp nem engedhetjük meg, hiszen akkor a beolvasztásunkba egyezünk bele. De nem is történhet meg, ha egységesen állunk ki ellene, s arra is vigyázunk, hogy erőinket ne tékozoljuk el sok apró csatában. Ha Székelyföld területi autonómiájának megszerzése érdekében folytatott közös, elszánt küzdelemre összpontosítunk. Vonuljunk hát az utcára és kiáltsuk együtt, hogy Bukarestben is hallható legyen: autonómiát akarunk!