Alternatívák és szimbólumok

A politikai propaganda egyik legfőbb, leghatékonyabb eszköze az ismétlés, a sulykolás, feltéve, ha kellő médiaerővel párosul. Ennek minden bizonnyal a médiatámogatottságnak soha híján nem levő RMDSZ vezetői is tudatában vannak, erre utal legalábbis, hogy Markó Béla és követői az utóbbi tizenöt esztendőben kevés dolgot hangsúlyoztak annyira, mint azt, hogy a politikájuknak nincs alternatívája. Ami persze nem igaz, de jól hangzó, sokfelé bevált szólam. Hallhattuk a tézist SZKT-kon, kongresszusokon, ünnepi beszédekben, interjúkban és esszékben. Legdurvább megfogalmazása Markó nevéhez fűződik, a 2011. február 28-i RMDSZ-kongresszuson a hamis beállítást azzal tetézte a leköszönő RMDSZ-elnök, hogy aki őket „legtöbbet támadta” – itt nyilván Tőkés Lászlóra célzott –, „most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik.” Amiből Markó szerint az következik, hogy „vagy megalkudott az is, aki minket annyi éven át megalkuvással vádolt, vagy egyszerűen kezdettől fogva nekünk volt igazunk.”

Sajátos út
Holott az EP-képviselet éppenséggel szerves része annak a politikai vonalvezetésnek, amely több, mint húsz esztendeje néhány évre győzedelmeskedett az RMDSZ-politikában. E politika konszenzuális volt, az egész erdélyi magyarság, a civil szféra, a sajtó és az egyházak támogatását élvező stratégián alapult. Ehhez képest jelentett alternatívát az 1996-os távlattalan kormányzati szerepvállalás, az új, önfeladó kurzus, a román kisebbségpolitika külföldi legitimálása apró-cseprő engedményekért cserébe. A Tőkés László ellen a Románia Csillaga érdemrend kapcsán indított hajsza épp annak visszaigazolása, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke jól képviselte közösségének ügyét e magas fórumon, mint ahogy a román politikum ismételt dicsérete az RMDSZ megbízhatóságáról és kiszámíthatóságáról igencsak kétes értékű egy sovinizmussal átitatott, autonómiaellenes politikai közegben.
A pártalapításból sem következik a markói konfrontációkerülő kurzus helyeslése, a párt ugyanis, amint azt megalapítói számtalanszor elmondták, eszköz az autonómia kivívására. Első lépésben arra, hogy az RMDSZ-t rászorítsa saját programja betartására, a nemzeti önkormányzat építésére és az autonómiakövetelés képviseletére. A parlamenti jelenlét sem jelenti automatikusan a távlati célok feladását, ellentétben a kormányzati szerepvállalással, amely esetében viszont elvi problémák merülnek fel, a radikálisnak mondott nemzeti-autonomista oldalon zajlottak is izgalmas elméleti viták arról, hogy lehetséges-e egyáltalában autonómiapolitikát folytatni úgy, hogy az adott közösség politikai érdekképviselete részt vesz a kormányzásban. E kérdésre adott választól függetlenül azonban Markó Béla kitalációja, hogy az EMNP-ből vagy EMNT-ből bárki kormányzati szerepvállalásról álmodna.
A lényeg, hogy az erdélyi magyarság sajátos utat választott: ellentétben a maguk korlátozott vagy teljes szuverenitását erőszakos eszközökkel kivívó koszovóiakkal, írekkel és dél-tiroliakkal, az erdélyi magyar érdekképviseleti szervezetek békés eszközöket választottak, s ellentétben az autonómiakövetelés hallatára nem egyszer ügyészséget, bíróságot, börtönt emlegető román hatalom rágalmaival, mindig megmaradtak az alkotmányosság keretein belül. Az alkotmányosság keretein belül azonban nemcsak tájba simuló, Bukarestre kacsintó politika alternatívája elképzelhető. Egyik oldalról létezik egy konfrontációt vállaló törvényes út, amely belső és külső nyomás alá igyekszik helyezni a román hatalmat, illetve létezik olyan út is, amely legalább az elért eredményeket igyekszik maximálisan kihasználni. S persze a kettő ötvözete lenne az optimális.

Mozgástér-perspektívák
E tekintetben egyik vesszőparipám: ha az első szabad választás után, 1990 májusában a frissen megválasztott RMDSZ-frakció tagjai nem lettek volna hajlandók megszólalni másként, mint magyarul, előbb-utóbb felszerelik a tolmácsgépeket, és de facto intézményesítik, hivatalosítják az ország kétnyelvűségét. A román hatalom nem engedhette volna meg magának, hogy a vásárhelyi pogrom s a bányászjárások után, a demokratikus teljesítménykényszer alatt ne engedje szóhoz jutni az akkori legnagyobb ellenzéki pártot. Lett volna persze hörgés, fenyegetőzés, átkozódás a román oldalon, de ha az RMDSZ-frakció egységet, megfélemlíthetetlenséget és megvásárolhatatlanságot tanúsít, helyzetet lehetett volna teremteni. S ezzel többet érünk el, mint a közel negyedévszázados gazsulálással.
Ehhez képest mit láthatunk a gyakorlatban? Azt, hogy a törvényes lehetőség még az olyan szimbolikus helyszínen is, mint Marosvásárhely, hosszú évekig vonakodtak a magyar képviselők magyarul beszélni – 2013 őszéig csak a néhai Ráduly Levente élt rendszeresen ezzel a lehetőséggel. Most, 2013 őszén is csak tiltakozásképpen kezdtek a magyar tanácsok magyarul beszélni, miután a román hivatalosságok impertinensen, az ember természetes jogait taposva reagáltak Lakó Péterfi Tünde magánakciójára. A vásárhelyi hölgy neve azóta szimbólummá vált Erdélyben, a helytállás, a magyar büszkeség, a méltóság, a jogainkért való kiállás szimbólumává. Összességében, az egyéni példamutatáson túl is sokat köszönhetünk neki. Egyik oldalról az összerdélyi „egybanis” gyűjtőakció közösségi energiákat szabadított fel, közösségi sikerélményt jelentett, másrészt végre azt olvashattuk a sajtóban, hogy a marosvásárhelyi tanácsülésen „valamennyi RMDSZ-es képviselő előbb magyarul fejtette ki álláspontját az ülésen, aztán tolmács hiányában románul is összefoglalta az elmondottakat.”
Mindegy, hogy milyen párthoz húz a szívünk, ha magyarul érzünk, akkor csak szurkolhatunk, hogy tartson a szuflából és intézményesedjen a magyar beszéd az erdélyi frontvárosban, ne maradjon az akció egyfajta időszakos tiltakozás. Nem egymást kell legyőznünk, hanem közösségi mozgásterünket kell bejátszanunk s szélesítenünk. No meg törekednünk arra, hogy összefogással, közös erővel rákényszerítsük a többséget jogos követeléseink elfogadására.