Áfium és egyensúlyérzék

Jókora adag altatót kapott az alkotmánybíróságtól a hazai magyar politika, és félő, hogy kissé kómás szabadságra megyünk ettől. Mondjuk jövő március 15-ig legalább.

Mert elmúlt a pillanatnyi veszély, nem piszkálják az alkotmányt, nem lesz ennek folyományaként régiósítás sem, ám aggódhatunk teljes gőzzel a nyolcadikosok vizsgái miatt, mert az igazi nemzeti odafigyelést igényel. Való igaz, egy ennyire ostoba és vízfejű tanügyi rendszer mellett nem aludhatunk nyugodtan, amíg a tévéseket a takarítónő ki nem kergeti seprűvel, és el nem zárják a tanintézményeket a nyilvánosság elől, hogy tanuljanak végre, mert csak az a dolguk. Ahogyan a jól képzett pedagógusoké az, hogy rendbe tegyék a házuk táját, kizárva onnan szülőt, politikust, a szakszervezeti bizalmit, a környékbeli lépcsőházfelelősöket és a lakónegyedi megfigyelő nagymamákat is. Mert az oktatás ügye komoly dolog, az én pénzemből kizárólag szakemberekre bíznám a működtetését, szájtátók kizárásával.

Még nehezebb ügy a régiósítás, amit meg nem lehet egyrészt csak az utcára bízni, másrészt az utca, vagyis a társadalmi szereplők hozzáállása a döntő. Ezt tudniuk kellene a hazai politika pojácáinak is, akik szemmel láthatóan nem ugyanazokra a történelemórákra jártak – ha jártak egyáltalán –, mint az egészséges többség, de saját történelmüket megtanulhatták volna legalább, amelyben Versailles-nak döntő szerepe volt. Igen, arra a békére céloznék, amelyet egy évszázadig megemlegetett a magyarság, de Európa is. Jó példa volt arra, hogy nem lehet hatalmi eszközökkel politikai kereteket teremteni, és abba beleterelni a népeket, mint egy karámba. Bibó István ezt a később véresnek bizonyuló baklövést, Versailles-t azzal magyarázza, hogy a demokratikus Európa elfelejtette, amit a feudális, az arisztokrata Európa valaha tudott: a békecsinálás művészetét. A feudális Európa politikai kultúrájában még tudták, hogy egyensúlyt kell teremteni, és akkoriban a háborúkat a politikai viták lebonyolításának eszközeként addig a pontig folytatták, amíg az egyik fél hajlandó volt bizonyos fokig engedni a másiknak.

A sokéves háborútól kába Európának a félelme szülte a versailles-i monstrumot, a békeszerződést, amelyet hatalmi és katonai eszközökkel óhajtottak megvalósítani kivénhedt politikus bürokraták, és ebből született többek között a 20. századi történelem kefebajszos, sokak számára megnyerő szörnyetege, Adolf, akiért a németek elég hosszú ideig életüket adták volna, mert megalázta őket a demokratikusnak nevezett Európa. Csak az önrendelkezési jogot kellett volna érvényesíteni, de nem sikerült, mert gyávák és amatőrök, politikusok és katonák furcsa keverékei tomboltak akkoriban – ez azonban már történelem, amit csak tanulmányozni kellene, hogy ne rugdaljanak trehány politikus népek látszólag alvó viperafészkekbe.

Székelyföld sorsa nem csupán magyar vagy etnikai kérdés, hanem a hazai politika minőségének próbaköve is. Előbb vagy utóbb nagyot bukhat ezen a politika, és fog is, ha nem lesznek hajlandók letérni erről az útról. Félrerúgtak ugyanis egy alapszabályt, amely Versailles fő bűneinek is egyike volt: már rég megfeledkeztek arról, hogy a társadalom egészséges működéséhez szükséges valami, ami messzemenően hiányzik a politikusainkból. Ez pedig a szolidaritás.