A székely autonómia ügye 2017-ben

Idén zökkenőmentesen zajlott le a Székely Szabadság Napja alkalmából meghirdetett politikai demonstrációval egybekötött megemlékezés. Az általános fásultság, a közélettől való elfordulás, valamint a zord idő miatt a korábbiaknál kevesebb részvevő jelenlétében követelték az egybegyűltek Székelyföld autonómiáját és emlékeztek az 1854-ben kivégzett székely mártírokra. Úgy tűnik, kialakultak a játékszabályok, a csendőrség is jobbnak látta idén mellőzni a jogtalan és felháborító bírságolást, annál is inkább, hogy a tavaly kirótt mintegy száz büntetést a bíróság törölte.

Az aprópénzzel fizető kormány

A jeles esemény alkalmából Erdélybe látogatott a kisebbségbe szorult nemzeti közösségek autonómiájának több európai rangú képviselője. Jelen volt Günther Dauwen, az EFA (Európai Szabad Szövetség) flamand pártigazgatója, Wouter Patho, a belga szövetségi kormánykoalíciót vezető Új Flamand Szövetség tagja. Aitor Esteban, a Baszk Nemzeti Párt spanyol parlamentbeli frakciójának elnöke hangsúlyozta: még a központosított nemzetállam legrosszabb európai példájának tekinthető Franciaország is biztosítja 2017. január elsejétől az ott élő baszkok autonómiáját. Dauwen kifejtette, az autonómia nem kirívó kegy a többség részéről, az önrendelkezés ugyanis demokratikus alapjog. Az autonómia megannyi precedenssel rendelkező jogintézménye pedig nemhogy destabilizálna egy országot, hanem kifejezetten egyensúlyt teremt. Érveik cáfolhatatlanok, más kérdés, ki hallja meg őket.

Felettébb valószínűtlen, hogy a román hatalom – amíg aprópénzzel ki tudja fizetni az erdélyi magyar szavazók nagyobbik részét maga mögött tudó RMDSZ-t, valamint politikai vazallusát, a Magyar Polgári Pártot – törődik a józan érvekkel. A román fél zsigerből politizál, nem ritkán saját érdekei ellenére. 2005-ben a politikai racionalitás azt diktálta volna, hogy a bukaresti parlament fogadja el a kisebbségi törvényt, amely a kulturális autonómiának csak a fogalmát tartalmazta, de „nesze semmi fogd meg jól” alapon semmiféle autonóm döntési jogot vagy közjogi kompetenciát nem adott volna a kisebbségbe szorult közösségeknek. Ráadásul bebetonozta volna az RMDSZ-t az erdélyi magyar közösségen belül. A gigantikus politikai szemfényvesztés sikerült volna, hisz már a magyarországi média is azt harsogta, hogy a jogszabály biztosítaná az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját, és akadtak jobboldali politikusok is, akik e szlogent kritikátlanul átvették. A román fél még erre is nemet mondott.

Hiányzik az erő felmutatása

Egészen különleges történelmi helyzeteket, illetve különleges kollektív tudatú népcsoportokat leszámítva az uralmon levő többség csak az erőből ért. Miféle erőt tudott volna felmutatni 1990 után az addig hetven éves jogfosztottságot, megaláztatást elszenvedő erdélyi magyar nemzeti közösség? Erő felmutatását jelentette volna, ha közösségünk érdekképviselete akkor lép fel a leghatározottabban és legkövetkezetesebben jogos követeléseink, a három szintű autonómia ügyében, amikor még cseppfolyós volt a helyzet, amikor a kilencvenes évek legelején a hatalmát lassanként megszilárdító új vezetés a legnagyobb bizonyítási kényszer alatt állt. Mi történt e helyett? Tőkés László hátba szúrása az RMDSZ frakcióvezetői részéről a finom eszközökkel zajló etnikai tisztogatásra való rámutatás ügyében, gerzensee-i és neptuni tárgyalás, majd a tiszteletbeli elnök erkölcsi-politikai megsemmisítését célzó Nagy Benedek-ügy.

Erő felmutatását jelentette volna, ha az RMDSZ a magyar diplomáciával karöltve megkéri Románia EU-csatlakozásának árát. E „történelmi ablak” 2005. szeptember 26-án zárult le végleg, amikor a Gyurcsány-kormány indítványára az MSZP–SZDSZ-többségű magyar törvényhozás megszavazta Románia feltétel nélküli uniós csatlakozását.

Erő felmutatását jelentette volna, ha 1996-ban az RMDSZ a sarkára áll, és Tőkés László hivatalosan előterjesztett javaslatainak megfelelően megkéri az árát a román hatalmat a Nyugat felé hitelesítő kormánykoalíciós szerepvállalásnak.

Erő felmutatását jelentette volna, ha 1998. szeptember 30-án Radu Vasile román miniszterelnök egyesült államokbeli útja előtt az RMDSZ kilép a kormányból a 25 nappal korábban az önálló állami magyar egyetem ügyében elfogadott ultimátumnak megfelelően.

Erő felmutatását jelentette volna, ha 2010-ben folytatódik a Székely Önkormányzati Nagygyűlés nagyszabású nemzetépítő terve, amely úgy nőhette volna ki magát történelemformáló közösségi akaratképző intézménnyé, hogy a román alkotmányossági normákat sem szegte volna meg.

Erőt mutatna az is, ha most összefogna az erdélyi magyarság és visszatérne a brassói paradigmához: megszámlálnánk magunkat, belső választások útján létrehoznánk az erdélyi magyar parlamentet, és minden erőnket a külpolitikára összpontosítanánk. Van ennek esélye? Meglátásom szerint nincs.

Látszatképviselet

Annyi ember érdekelt a magyar, illetve a román politikai elit köreiben a jelenlegi „kéz kezet mos” játék és a látszatképviselet folytatásában, hogy alapvető váltásra aligha számíthatunk. Kémiatanárunk foglalta össze ennek a játéknak a lényegét bő három évtizede egy temesvári középiskolában: „én úgy teszek, mintha tanítanék, ti úgy tesztek, mintha tanulnátok”. Az RMDSZ tehát úgy tesz, mintha a magyar érdekeket képviselné, a román hatalom meg úgy, mintha ennek az álképviseletnek köszönhetnénk időnként némi engedményt. Mindenki eljátssza a maga szerepét, amiből jól megél, miközben a közösség egyre fogy.

Mit tehetnek azok, akik e visszataszító játszmában nem hajlandóak részt venni? A legegyszerűbb félreállni, mondván: ha közösségi szinten úgysincs hosszú távú megmaradással kecsegtető perspektíva, akkor fordítsunk minél több energiát saját életünk minőségének javítására. A többség egyébként ezt is teszi.

Érdemes viszont belegondolni azon örökérvényű igazságba, amit Ravasz László református püspök fogalmazott meg, s ami így szól: „nincs nagyobb vereség, mint megszokni a rosszat.” S ehhez hadd tegyük hozzá a konzervativizmus atyjának tartott Edmund Burke klasszikus gondolatát: „a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.”

Magasba emelni az autonómia zászlaját

A Burke által „jókként” jelölt következetesek, elvhűek mi mást tehetnek, mint erejükhöz mérten igyekeznek a magasba emelni a közösségi önrendelkezés, az autonómia zászlaját, kitartanak a hajdan közösen megfogalmazott célok mellett, nem hagyják magukat sem megvásárolni, sem megfélemlíteni. Ha pedig bekövetkezik a már-már csodaszámba menő örömteli változás – hogy a tisztességes, törhetetlen kitartás találkozik a választói támogatottsággal –, akkor megmutatják: lehet másféle politikát is folytatni.

Addig is e maroknyi csapatot motiválhatja a tudat, hogy az igazság kimondása önérték, az erkölcsi-politikai példaadás öncél, amely magában hordja jutalmát. Talán kibír ez a kis eszmefuttatás még egy klasszikus gondolatot, amit Szabó Dezső vetett papírra 1922-ben: „nem a győzelem a harc értelme, hanem a betöltött kötelesség csodás szentsége”.