A provokáció provokálása

Úgy tűnik, a román politikum nem nagyon tud mit kezdeni az utóbbi periódusban tapasztalható, növekvő mértékű hivatalos magyar szókimondással. Alig kezdtek csendesedni az Orbán Viktor tusványosi ténymegállapítása – miszerint nincs túl sok örvendetes elem a jelenlegi magyar–román viszonyban – által keltett hullámok, egy másik hivatalos magyar megszólalás nyomán máris sértett félként ugrott a román diplomácia. Ezúttal Zákonyi Botond bukaresti magyar nagykövet az elmúlt években megszokottnál jóval kevesebb udvariaskodást tartalmazó interjúja verte ki a biztosítékot, amelyben az aktuális kérdések mellett az örökzöld autonómiatéma is terítékre került. Újfent kiderült, hogy utóbbi nagy általánosságban élvezi ugyan a magyar kormány támogatását, ám hivatalos percepciója láttán igencsak felszaladt a szemöldökünk. A nagykövet szavaiból ugyanis az derült ki, hogy az anyaország továbbra is hiányolja a Székelyföld képviselőinek egyértelmű javaslatait, mint amilyen például az RMDSZ által tavaly kidolgozott törvénytervezet.

Itt viszont két ponton is érdemes elgondolkoznunk. Az egyik, hogy miért éppen a sokak által a maszatolás magasiskolájának nyilvánított, közvita címszó alatt a végtelenségig elhúzott tulipános tervezetet tartja követendőnek a magyar politikum? Mert ha az egységes autonómiatervezet kidolgozására való felszólítás önmagában akár indokoltnak is nevezhető, az interjúban megnevezett irány vagy alapos félretájékoztatásra, vagy az első számú politikai partner újbóli megerősítésére utal, végső esetben pedig súlyos tájékozatlanságra vall. A jelenségnek újra riadóállásba kell helyeznie a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Nemzeti Tanács vezetőit, az RMDSZ-tervezet elfogadása ugyanis vakvágányra terelheti az autonómia ügyét.

A másik felismerés talán még fájdalmasabb, hiszen nem aktuálpolitikai gyűrkőzésekről árulkodik, hanem olyan elvi álláspontról, ami értelmezhetetlen az elmúlt öt esztendő magyar nemzetpolitikai offenzívájának „szövegkörnyezetében”. Az ugyanis az erdélyi magyar ember autonómiaéretlenségét mondja ki, hivatkozva pénzügyi törékenységre és széthúzásra egyaránt. Roppant kínos egy magyar nagykövet megfogalmazásában viszonthallani a Bukarestben megfogalmazott téziseket, amelyek a székelyföldi megyék életképtelenségét szajkózzák. A klasszikus tyúk-tojás viszonyban keresett prioritás autonomista értelmezése nemcsak hamis, de romboló is, hiszen épp ez az egyik legracionálisabbnak tűnő ellenérv, amelyre az elmúlt évtizedek tudatpusztító tevékenysége során „kitenyésztett”embertípus kényelmességében, lelki sivárságában olyannyira vevő.