A politikai elit felelőssége

Korunk globalista zsarnoksága abban különbözik a történelem eddigi autokratikus rendszereitől, hogy tagadja önmaga létét. Önfenntartását célzó eszmei pillére nem az emberek meggyőzésén alapul, mint a liberalizmus, a konzervativizmus vagy a szociáldemokrácia/szocializmus, hanem azok félrevezetésén. Valamennyi – amúgy rég idejétmúlt – ideológia képviselői közé beférkőznek a globalizátorok, akik lényegében színjátékot játszanak, amikor úgy tesznek, mintha még mindig e letűnt politikai ellentétek határoznák meg a világ folyamatait és a nemzetek jövőjét. A meg nem vásárolt lényeglátók egy része is belemegy a játékukba, mert esélytelennek érzi a tiszta beszédet, fél a periferizálódástól, a szalonképtelenné nyilvánítástól vagy egyszerűen a választási vereségtől.

Ebben az orwelli rendszerben igazi felüdülés egy olyan rendezvény, ahol az előadók nyíltan beszélnek globalizmusról, nemzetellenes látszatmagyarokról, az erdélyi magyarság létkérdéseiről. S teszik ezt a nemzet sorsa iránti felelősségtől áthatva. Miként 2006-ban az akkor négyéves fiam megállapította: az EMI táborban „magyar a levegő”.

 Neptun: akkor és ma

Az EMI-tábor idei programjának keretében megszólalók tovább vitték a valódi szólásszabadság e nemes hagyományát, legyen szó Ady Endre szabadkőműves kötődéseiről, az autonómiáról, a sajtószabadságról vagy a Neptun-ügyről, amely kerek húsz esztendeje kavarta fel az erdélyi politikum állóvizét.

A Neptun-problematikát elemző kerekasztal kapcsán a Magyar Távirati Iroda is kiadott egy hírt, amire Borbély László, az egyik egykori részvevő fontosnak tartotta reagálni. Az MTI által közzétett „válaszban” foglalt állításokat a következőképpen rendszerezhetjük: az e sorok írója által szerkesztett Neptun-gate című könyv, amely összefoglalja a húsz évvel ezelőtti polémia legfőbb dokumentumait, „tele van valótlanságokkal”. A következő mondatot pontosan idézném, mert nem teljesen világos a tartalma: „Szerzőinek pedig nincs már más lehetőségük a megszólalásra, és ez is azt bizonyítja, igazuk volt azoknak, akik a román féllel való tárgyalás lehetőségeit keresték.” Továbbá: ha a neptunosok nem jártak volna el helyesen, akkor is, utána is, a magyarság eláll mellőlük, nem élvezték volna a magyarság bizalmát. „Nem lehet két évtizeden keresztül félrevezetni a romániai magyarságot.” A külpolitikainyomásgyakorlás eszközét feladta az RMDSZ.

 Valótlanságok?

Ami a valótlanságokat illeti, jó lenne, ha Borbély László megnevezné azokat. Egy dokumentumgyűjteménynek, amely módosítás nélkül közli egy adott kérdésben megnyilatkozók interjúit és esszéit, nem feladata a korrekció, ettől függetlenül a kötet szerkesztése és végső korrektúrája során nem találkoztam valótlan állításokkal.

A külpolitikai nyomásgyakorlás eszközét 1996-ban az RMDSZ feladta, mint ahogy az autonómiáért való tényleges küzdelmet is. Az RMDSZ-politika legfőbb haszonélvezője a román nemzetállam volt: úgy integrálódhatott az európai struktúrákba, hogy az erdélyi magyarság sorsának rendezése érdekében semmit nem tett az RMDSZ kormányba emelésén kívül. Az RMDSZ pedig – miniszteri, államtitkári és igazgatói pozíciókért cserébe – a Neptun-ügy mintájára vállalta az etnodiszkriminatív román politika legitimálását.

Nem várhatjuk a magyar érdeket súlyosan sértő politikai paktum egyik illusztris szereplőjétől, hogy ezt elismerje és ne beszéljen mellé. A modern politikai kommunikáció legfőbb problémája, hogy a választópolgár előtt a valós szándékokat leplező, az egyéni érdekmotiváltságot elfedő, a közösségi érdeket sértő álláspont éppoly racionális felvértezettséggel jelenik meg, mint a valóságot tükröző, a nemzeti érdekekkel ténylegesen konvergens, jövőbe mutató álláspont, s csak igen kevesen képesek elválasztani az ocsút a búzától.

 Közösségi érdekek és azok felismerése

Érdemes részletesen górcső alá venni azt az álláspontot is, hogy meg lehet-e téveszteni egy nemzeti vagy politikai közösséget hosszú távon a saját érdekeit illetően. E kérdés átvezet egy másik problémához is: a választók milyen mértékben képesek felismerni saját érdeküket? Helytálló-e a liberális demokrácia azon alaptétele, hogy a politikai testet alkotó állampolgárok zöme racionális, döntőképes, tisztában van saját érdekeivel, s így felelős döntést tud hozni a választásokon? Ha e tétel igaz lenne, nem kellene kivenni a népszavazási kérdések közül az adóval kapcsolatos ügyeket.

Az egyéni érdekkövetés nem mindig mutat a közösségi érdekérvényesítés irányába. Jó példa erre 1918 késő ősze, amikor az lett volna a közösségi érdeknek megfelelő magyar politikai cselekvés, ha az ütőképes, zömmel harcedzett katonákból álló, az ellenség földjén állomásozó csapattesteket átszervezik az ország történelmi határainak védelmére. A szabadkőműves dominanciájú Károlyi-kormány mégis a leszerelés mellett döntött, a tömeg ujjongása közepette. Innen egyenes út vezetett az ország két harmadának elvesztéséhez.

Alois Schumpeter osztrák közgazdász-politológus írja, hogy a közakarat nem a demokratikus politikai folyamat hajtóereje, hanem annak végterméke. Más szóval: a közakaratot a pártok teremtik meg politikai marketing útján. S miként a mosóporok közül is azt választja a fogyasztó, amelynek meggyőzőbb a reklámja, tehát amely mögött jellemzően nagyobb tőke áll, nem pedig azt, amely hatékonyabban mos, a választók zöme is azt a politikai gárdát választja, amelynek reklámja, marketingje ügyesebb, rafináltabb, erőteljesebb.

 Az elit felelőssége

A nemzetek egymás közti vetélkedésében azon közösségek jutnak versenyelőnyhöz, amelyek politikai elitje elkötelezett a közösségi célok érvényesítésének kérdésében, és képes is rá. Amelynek elitje akár politikai kockázatot is vállal szükség esetén a köz érdekében, a népszerűtlen intézkedésektől sem riad vissza, s cselekvéseit elsősorban nem a négyévenkénti választás motiválja, hanem a nemzetszolgálat.

Az RMDSZ-vezetés előtt két út állt 1996-ban. Az egyik a könnyű népszerűség- és pozíciószerzés útja, a Neptun-logikájú kormányzati szerepvállalás. A másik a nehezebb, de távlatosabb: az autonómia útján való megmaradás. Miként Eva Maria Barki, Csapó József és Borbély Imre mellett a borzonti EMI-táborban Bodó Barna is kifejtette: kormányon belül képtelenség autonómiát kivívni, hiszen épp a kormány által is képviselt és gyakorolt államhatalomból kíván közösségünk részesedni.

Az autonómia útját járni, megszervezni a közösséget, az erdélyi magyar társadalmat, elérni a mindennapi életben a többségtől való minél kisebb függési fokot, s emellett minden politikai energiát az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére fordítani: nehezebb lett volna és népszerűtlenebb is. De lett volna távlati esélyünk a fogyatkozásunk megfékezésére. Az autonómiapolitika mellett álltak a történelmi egyházak, a civil társadalom, a sajtó egésze és az akkor még egységes politikum.

Ehelyett az elit engedett politikai szirénhangoknak, s a jó esetben az erdélyi magyar társadalom morális állóképességének megőrzését, az értékiránytűk nemzedékek közötti átörökítését, a többségi elnemzetlenítő, tudatmosó törekvések ellensúlyozását szolgálótájékoztatáspolitikátátépítette a legfontosabb közösségi célokat feladó, önsorsrontó politikájának legitimálására.

Ahogy könnyebb volt 1918-ban a „béke” mellett szónokolni, amikor három oldalról fenyegette ellenséges támadás az országot, ahogy Európa-szerte ma is népszerű és könnyű a globalizmus, a fogyasztói társadalom jelszavait szajkózni a politikai korrektség idiómáját követve, úgy könnyű a hatalommal való megegyezés mellett síkra szállni a lassan száz éve a többség által nyomorgatott közösségben is. A választók nagy része vevő erre, lásd a Bugár Béla-féle felvidéki szörnypártot, a Híd-Most nevű szlovák–magyar képződményt, amelynek elnöke odáig megy az önfeladásban, hogy nyíltan kimondja: nem lát problémát abban, ha magyar szülők szlovák iskolába íratják a gyermekeiket, s azzal kampányol, hogy az MKP-vel ellentétben ők NEM akarnak autonómiát.

Az erdélyi magyar politikai elit közös felelőssége, hogy a pártcsatározások közepette mi ne juthassunk ide. Ehhez viszont közös nemzeti minimumra, közös múltértelmezésre  és jövőképre lenne szükség. Nem pedig arra, hogy egy többszázezres lélekszámfogyással járó, közösségi szempontból megbukott politikai kurzus origóját, a Neptun-ügyet ma is mintának állítsuk be.