A nemzeti összefogás ideje

A nemzetiségi kérdés nemzetközi kérdés, nem lehet egyetlen állam belügye sem. Románia szuverenitását a romániai magyarság csak addig tarthatja tiszteletben, amíg maga is részese ennek a szuverenitásnak. Máskülönben már nem Románia szuverenitásáról, hanem a román népnek a magyar nép felett gyakorolt szupremáciájáról van szó. E veretes sorokat Szabédi László vetette papírra Jordáky Lajosnak, a szociáldemokrata gondolkodású, balos kötődésű szociológusnak címzett levelében 1946. április 17-én, Sepsiszentgyörgyön.

Hogy mennyire igaza volt Szabédinak, azt a rendszerváltás óta eltelt közel negyed században számtalan kisebb-nagyobb többségi megnyilvánulás igazolta. Kezdve azzal, hogy még a saját templomkertjeinkben felállított szobrok is szúrják a románság szemét, folytatva az egyik elhunyt irodalmi nagyságunk hamvai ellen irányuló szabályos állami hajszával, elodáig, hogy Marosvásárhely polgármestere megengedheti magának, hogy miután hatalmával visszaélve megakadályozta város lakosságának még most is közel felét kitevő magyarság kulturális napjainak megrendezését a város központjában, még ő álljon neki vádaskodni, diverziót, szeparatizmust és uszítást emlegetve.

Érvelése egyenesen tragikomikus felhangot kapott, amikor azt fejtegette, hogy a helyi románságban „félelmet” kelt, ha egy rendezvényen csak magyar fellépők szerepelnek. Ez az arcpirító cinizmus, a nyilatkozatok arroganciája és minden konkrét alapot nélkülöző mivolta bizony a Szabédi által emlegetett román szupremácia közvetlen megjelenülése. Mögötte van a román államhatalom, a teljes erőszak-apparátusával, propagandájával, tudatbefolyásoló eszközrendszerével, gazdasági erejével. Ergo, Florea úgy vélheti, a legotrombább rágalmakat szórhatja a saját földjén lassan egy évszázada kisemmizett, magyar közösség prominenseire és sajtójára.

 A multikultinak bealkonyult

Az esetből több síkon is érdemi következtetéseket lehet levonni. Ami a konkrét cselekvést illeti a legfontosabb, hogy szervezők ne hátráljanak meg, ne egyeznek bele semmiféle vegyes megoldásba, a magyar rendezvény maradjon meg magyarnak. A nemzeti kultúra megmaradásnak nem a multikulturalizmusnak mondott egyenkatyvasz, a vegyesítés az útja, hanem a sajátosság ápolása, a külön rendezvények, külön intézmények, minél elkülönültebb társadalom, s igen, ha úgy tetszik: a szeparatizmus. Nem a közösködés, az együttélés a lényeg, ha a magyar kulturális gazdasági és társadalmi fejlődés a célunk, hanem a békés egymás mellett élés, nem a kulturális interferencia, hanem a kulturális szeparálódás.

Egységes magyar fellépés kell

Megkerülhetetlen a kérdés az RMDSZ felelőssége. A marosvásárhelyi polgármesteri szék ismételt elvesztését nem lehet egyszerűen a magyarság számarányának csökkenésére fogni, mint próbálják tenni azt a magyar szavazatok többségét begyűjtő magát magyarnak, „demokratikusnak” és „szövetségnek” mondó szervezet vezetői. Ha 45 százaléknyian is vagyunk, megfelelő mobilizálással, egységes fellépéssel, mindenki által elfogadott hiteles jelölttel jó esélyünk lehet a győzelemre. Mint ahogy 2012-ben volt is, de az RMDSZ megtagadta, hogy EMNP–RMDSZ közös jelöltként indítsa Vass Leventét (az MPP, amely az utóbbi időben a nemzeti felelőtlenség pártja, eleve egy teljesen esélytelen külön jelöltet indított, aki csúfosan megbukott). S miután az érintett nem vállalta a kilencvenes évek „egypártjának” jelöltjekénti indulást, az egyik legvitatottabb, leginkább megosztó politikusukat, Frunda Györgyöt állították sorompóba, aki nem meglepő módon elvesztette a meccset, sorozatban Kelemen „Kempinsky” Atilla és a Frundához hasonlóan Neptunt megjárt Borbély László után.

Ugyanakkor bármilyen nehéz is, de most a küszöbön álló regionalizáció kapcsán a tüntetéstől meghátráló RMDSZ-szel mégis erkölcsi kötelessége kiegyezni a nemzeti oldalnak. Sánta Imrének teljes mértékben igaza van abban, hogy az RMDSZ által kezdeményezett, kéréseit illetően egyelőre még pontosan nem körvonalazott helyi népszavazásoknak az autonómiáról kellene szólni, de ha ez nem kivitelezhető, pontosabban megbukik az RMDSZ autonómia-ügyben már nem egyszer megtapasztalt ellenállásán, akkor is fontos az egységes magyar fellépés akár az RMDSZ által megfogalmazott minimum elvi talaján.

Ha Szabédi Lászlóval kezdtem, fejezzem is be az ő gondolataival. A már idézett levélben írja a következőket. „A Magyar Népi Szövetség politikai harcának eredménytelenségéért nem lehet felelőssé tenni sem a román reakciót, sem pedig a román demokráciát. Mi magunk vagyunk felelősek. Nevetséges dolog volna a románoktól várni és elvárni a magyar érdekekért folyó harcot.” A Magyar Népi Szövetség behelyettesíthető a ma működő érdekvédelmi szervezetek nevével, melyek közös felelőssége az erdélyi magyar jövő alakulása. Nemzeti létparancs, hogy minden eszközzel, minden fórumon, a lehető legnagyobb cselekvési egységben lépjünk fel a megsemmisítésünkre törő román hatalommal szemben.

Mert teljesen mindegy, hogy Ion Iliescunak hívják a román etnosovinizmus pillanatnyi megjelenítőjét vagy Dorin Floreának, Traian Băsescunak, Crin Antonescunak vagy Victor Pontának. Az eltüntetésünkre irányuló román igyekezet folyamatos Erdély 1918-19-es román megszállása óta. E létharc a regionalizálással egy új korszakba érkezett, az utolsó magyar, önmagában is megállni képes védőbástya, a Székelyföld került a célkeresztbe. Marosvásárhely sorsára akarják juttatni előbb Sepsiszentgyörgyöt, majd Csíkszeredát, s ha rajtuk múlik, nem lesz megállás Székelyudvarhelyig, amit a népszerű román rigmus már több mint húsz éve beígért nekünk. Itt és most nem számíthat semmiféle taktika, semmiféle pártérdek, közösségkénti megmaradásunk áll a hatalom útjában, minden magyar erőt össze kell fogni a támadás elhárítása érdekében.