Nánó Csaba
2019. június 14., 20:362019. június 14., 20:36
2019. június 14., 20:362019. június 14., 20:36
Az idősebb korosztály bizonyára emlékszik még – a fiatalok pedig nem is tudják, mit vesztettek –, mekkora izgalommal lestük a postást kora reggel, hátha aznap bedobja ládánkba a régen várt levelet.
Egykoron (talán nem is volt ez olyan régen) minden családban meglapult a ruhásszekrény alján egy-két doboz. Egyikben a családi fényképeket őrizték féltve, a másikban pedig általában a család tagjai vagy barátai által írt leveleket. Ezek egy korszak lenyomatai voltak, papírra vetett családi történelem, amiből az utódok megismerhették elődeik gondolatait. Kamasz koromban nagy élvezettel olvastam szüleim levelezését – mígnem apám egyszer elkapott, jól leteremtett (akkor még nem igazán értettem, hogy a levéltitok miért szent és sérthetetlen), utána pedig leveleiket kulcs alatt tartotta. Igaz, kicsit későn zárta el őket, addigra sok mindent megtudtam a születésem előtti időkről…
A levélírás szinte egyszerre jött azzal, hogy megtanultunk írni. Az iskolában SMS helyett papírdarabkákon üzentük meg az órák utáni találkozások idejét és helyét. És nem volt diák az, aki ne vallott volna szerelmet egy kitépett füzetlapon.
A katonaságban a legnépszerűbb baka az volt, aki kiosztotta a leveleket. Ott talán mindennél többet számított a civil életet felidéző levél vagy képeslap. Igaz, tudtán kívül néha bajt is okozott, aki írt nekünk. Például apám Prágából küldött képeslapot hazát szolgáló fiának, ez elég volt ahhoz, hogy az elhárító tiszt szemében gyanússá váljak. Később egy barátom Budapestről üdvözölt, ezzel teljes lett a cirkusz.
Nyilván voltak olyan levelek, amelyek el sem jutottak hozzánk. Egy barátomét, amelyben szomorú hírt közölt – közös ismerősünk hunyt el –, csak leszerelésemkor adták a kezembe. Működött az „átvilágítás” – szó szerint: leveleinket előbb az illetékes tisztek olvasták el. Ezek ma már érthetetlen dolgok. Aki nem élte át, el sem hiszi.
Régen a levélírás folyamata egész ceremóniát kívánt meg. Olykor napokig készült az ember egy levél megírására: forgatta magában a szavakat, mondatokat, próbált a lehető legokosabban fogalmazni, a leghelyesebben írni, gondolatait a legszebb kézírásával papírra vetni. A szerelmes vallomások költői magasságokba értek, az írásnál már csak a válaszra várakozás volt izgalmasabb.
Felmérhetetlen károkat okozott volna az utókornak, ha mondjuk Petőfi és Arany idejében létezik SMS vagy Facebook. Nem tudom elképzelni a nemzet költőjét, ahogyan egy számítógép mellett üldögél kávéját szürcsölgetve, és éppen hangulatjeleket szúr be költőtársához írt üzeneteibe. De ki tudja? Mindenesetre az irodalomtörténet számára aranybánya íróink, költőink levelezése, és olykor csaták, nemzetek sorsát eldöntő fogas kérdéseket tisztáz egy-egy államférfi levele.
A tudósok levelezései mellett sem mehetünk el közömbösen. Noha a legtöbb nagy koponyáról az derül ki ezekből, hogy ők is csupán gyarló emberek voltak, akik örvendtek a sikernek, bánkódtak a kudarcokon, szerettek, gyűlöltek vagy éppenséggel irigykedtek.
Ma már valószínűleg a barátaim is kiröhögnének, ha azt mondanám, levelet írtam. Klasszikust, papírlapra, golyóstollal. De nem is mondhatom, mert évek óta én sem írok. A fejlődés engem is utolért. Olykor döbbenettel veszem észre, hogy egykoron, ha nem is kimondottan szép, de elfogadható kézírásom valamiféle krikszkrakszba csapott át. Néha kénytelen vagyok jegyzetelni, utána pedig órákon át próbálom kisilabizálni, mit vetetettem a papírra. Ilyen szempontból mondhatni áldás és átok a technika…
Jobb helyeken egyenesen számítógépen írják a kívánt szöveget, csak néhány, hozzám hasonló „maradi” kapkod még a tolla és a jegyzetfüzete után. Persze nem bánom és nem utasítom vissza a műszaki fejlődést, sok mindenben megkönnyítette az életünket. Csupán olykor a levélírás diszkrét bája hiányzik. Az érzés, amikor a postást lestem a függöny mögül, hogy meghozza izgalommal várt levelemet, soha többé nem tér vissza. És az a kívánság sem, hogy messze vigye az enyémet, amiről úgy gondoltam, olyant senki más nem tud kipréselni magából…
Rostás Szabolcs
Kereken egy héttel ezelőtt ugyanezeken a hasábokon levontuk a következtetést, miszerint elbuktak Nicușor Dan proxyjai, kudarcot vallott Románia államelnökének második kormányalakítási kísérlete is.
Bede Laura
Viszonylag kezdő sofőrként akárhányszor rágördülök az úttestre, egy borsónyi félelmet még mindig érzek. S nem attól tartok, hogy jaj, nehogy elcsípjen a rendőr, amint átlépem a sebességkorlátot.
Balogh Levente
Traian Băsescu után szabadon Nicușor Dan is a „játékos” államfők útjára lépett – az más kérdés, hogy ha minden rosszul megy, a szélsőjobboldali erők jelentőségét növeli azzal, hogy a királycsinálói szerep közelébe juttatja őket.
Rostás Szabolcs
Néhány nap leforgása alatt másodszor vallott kudarcot a román államfő kormányalakítási kísérlete, ami a válság mélyülésén túlmenően lesújtó képet nyújt az elnök makulátlannak hitt politikai-erkölcsi felfogásáról is.
Makkay József
Nemcsak az állóvizeket kavarta fel, hanem valóságos örvényt idézett elő Nicușor Dan azzal, hogy a Nemzeti Liberális Párt megkérdezése nélkül miniszterelnök-jelöltnek nevezte ki a PNL egyik alelnökét, Adrian Veșteát.
Balogh Levente
Miközben sokan még mindig nehezen tudják elhinni, hogy 2026-ban egy EU-tagállamban megtörténhet, hogy a falat áttörve lakoltatnak ki a hatóságok egy magyar egyházi vezetőt, olyan hangok is hallatszanak, amelyek őt teszik felelőssé a történtekért.
Páva Adorján
Rekordbírság a bankoknak, perrel fenyegető pénzintézetek, kártérítéssel hitegetett ügyfelek: a ROBOR-ügy egyszerre pénzügyi, jogi és bizalmi botrány az általunk is mohón táplált pénzéhes világunkban.
szóljon hozzá!