A keresztyénség birkamorál?

és akadályozzák az árja faj tagjait abban, hogy felsőbbrendű uralmukat megvalósítsák a szolganépekké nyilvánítottak felett.
A kommunizmus ugyan elmarasztalta Nietzsche tanait, de a gyakorlatban alkalmazta azok egy részét. Mindenekelőtt keresztyénellenességét. Az Übermensch a kommunista ideológiában a bolsevik párt tagja és a vezetésének feltétlenül engedelmeskedő proletár volt. E vörös csoport magát nemzetközinek hirdette, hogy világuralmi törekvéseit elérje. Nála az árja felsőbbrendűséget a forradalmi munkásosztály képviselte, amely osztályharc címén igyekezett keresztülvinni azt, amit az életfilozófia tanított, és amit a magát Német Nemzetiszocialista Munkáspártnak nevező politikai szervezet az árja faj- és Übermensch-elméletre építve tett.

és kormányra kerülésük esetén bátran alkalmazták volna megszorító intézkedések formájában az egyházakkal szemben. Ugyanis biztosak abban, hogy az egyházakkal mindent büntetlenül meg lehet tenni. Ahogy eszmei elődeik is megtették 1948-tól 1989-ig. Akkor megtehették, mert a megszálló szovjet csapatok jelenlétében az erő helyzetében voltak, diktatúra pusztított.
A kommunizmus éveiben olyan elnyomás alatt éltek az egyházak, ami ellen látványos ellenállást nem tudtak kifejteni. Igazolta a hatalmon lévők meggyőződését, hogy lám a keresztyénség birkamorál. Nem védekezik, nem áll ellen, minden szempontból tehetetlen.
E helyzetmegítélés, úgy látszik, nem változott a liberális bolsevikká vált egykori kommunisták körében. Az ideológiai beidegződés tovább él.

Mivel 1990 óta demokratikusnak igyekszik látszani a rendszer, ezért csupán anyagi megszorításokat, sajtóhadjáratot tudott bevetni. Az egyházak ugyan tiltakoztak, de megoldást csak az 1998-as választások hoztak. A választópolgárok leszavazták a baloldalt, így polgári kormány került hatalomra, ami alkotmányos alapra helyezkedve a törvényekben rögzített és a vatikáni szerződésben foglalt jogok és kötelességek alapján kezelte a felekezeti intézmények állami támogatásának kérdését. Sőt nagyot lépett előre az egyházak kárpótlásának törvényben rögzített ügye is.
Aztán eljött a 2002. évi országgyűlési választás. A Fidesz–MDF választási szövetség több képviselőt juttatott az országgyűlésbe, mint az MSZP, mégis az utóbbi kapott felkérést kormány­alakításra, pedig csak később alkotott koalíciót az SZDSZ-szel. A választáson még külön szerepeltek, nem választási szövetségben, mint a Fidesz és az MDF, aminek a képviselőit együtt kellett volna számításba venni. Az oktatási tárca ismét az SZDSZ kezébe került, mintha bérlete lenne rá. És újra beindult a korábbi Horn-kormányzás egyházpolitikája.
Ugyanaz az alapmagatartás ismétlődött a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai kormány idején, mint a Horn–Kuncze-kormány alatt. Valami idejét múlt, de zsigeri keresztyénellenesség hazudtolta meg a demokráciát, az esélyegyenlőséget, az egyenlő elbánást, a törvényes kötelezettségek tiszteletben tartását. A kormány természetesnek vette, hogy az egyházi iskolák tanítják, nevelik a jövő nemzedéket, az egyházi szeretet­intézményekben szellemileg és fizikailag sérült embereket gondoznak, időseknek biztosítanak otthont és szeretetteljes légkört. Vagyis állami kötelességeket vállalnak át és látnak el, de az állami intézményekkel egyenlő támogatást és elbánást megtagadta. A kormány katasztrofális gazdálkodása csupán az egyik oka volt annak, hogy az egyházi intézmények tanulóit, ápoltjait és dolgozóit megrövidítette anyagi juttatásaikban. A hatalmasra duzzadt költségvetési hiánynak valójában cseppnyi része volt az egyházaktól elvont pénz. A megszorítások másik oka egyértelműen ideológiai. Ez a súlyosabb, ez a valódi ok: az egyház- és vallásellenesség. Az ideológiai alapon szervezett állam jellemvonásaként ez is itt maradt a múltból.

Magyarország ismét előre megy, nem hátra. Annak ellenére, hogy a balliberális médiafölény gőzhengere most is gördül. Szükség van arra, hogy a keresztyének bizonyítsák, nem birkamorállal élnek. Nem kérdéses, hogy a polgári-nemzeti tömörülés választási győzelme őrizheti meg a demokráciát, az egyházak törvényben előírt kezelését.

Csohány János

A szerző egyháztörténész, nyugalmazott debreceni teológiai tanár