A hatalom ára

2021. április 23., 18:352021. április 23., 18:35

Furcsa a politika. És még ennél is furcsábbak a politikusok. Általában akkor jön meg a hangjuk, amikor kirúgják őket valamilyen tisztségből, eltávolítják a zsíros bödön közeléből, a munka tárgya nélkül maradnak, visszasüllyednek a névtelenségbe, arctalanságba. Ám mielőtt újból eltűnnének a semmibe, valami isteni sugallattól vezérelve kinyílik a szemük, megszólal a szájuk, és megtalálják a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyekre munkájuk során sehogy sem tudtak rájönni. Mintha hirtelen kiderülne felettük az ég, és az igazság fénysugárként érinti meg őket. Ezzel csak az a baj, hogy mindig akkor, amikor ennek már gyakorlatilag nincs semmi tétje. A polgár pedig sehogyan sem érti, miért mindig utólag világosodik meg a politikus, a tárcavezető, a levitézlett miniszterelnök vagy bárki más, aki vezéresdit játszik. Pedig a képlet egyszerű: őket

annyira hatalmukban tartják az egyezségek, kompromisszumok, a „valamit valamiért” elv, a saját hozzá nem értésük elfedése, a pártdirektívák és az elvárások, különféle érdekek, érdekcsoportok, hogy gúzsba kötött kézzel mukkanni sem mernek, míg ki nem hűl a székük.

Most éppen a leköszönő egészségügyi miniszteren volt a sor, hogy beolvasson a hatalomnak. Persze, miután elvesztette munkahelyét, és mehet vissza ő is a nihilbe. Vele vagy nélküle, Romániában sok egyéb mellett az egészségügy is padlón van. Ám ami most belülről kiszivárgott, az egyszerűen elképesztő. Amire a volt miniszter felhívja a figyelmet, azt mindenki sejtette, de tőle hallani, hát abba bizony beleremeg kicsit az ember. Eddig sem voltak illúzióink afelől, hogy minden rendben lenne, ám Voiculescu kirúgása utáni elkeseredett szövegétől égnek áll az ember haja. Ha egy volt miniszter, aki az események kellős közepéből érkezik, úgy fogalmaz, hogy aggódik „az ebben az országban élő emberekért, azokért, akiknek segítségre van szükségük, azokért, akikre a politikusok csak választópolgárokként tekintenek, a rendszerben dolgozó emberekért, azokért, akik változást akarnak”, akkor el kellene gondolkodni azon, mi történik ebben az országban. Hatalmas optimizmus kell abban hinni, hogy bármilyen változás áll be életünkben, és egyszer talán normális időkre ébredünk. Ezt a mondatot egyébként bármelyik politikus elmondhatta volna az utóbbi 30 évben – ha lett volna bátorsága hozzá. És akkor nem éldegélnénk mi sem édes naivitásunkban, hogy tudniillik „ott fent” értünk dolgoznak, izzadnak, törik magukat igen tisztelt választottaink.
A volt miniszter szerint immár maga a miniszterelnök is előlépett járványügyi szakemberré, és olyasmibe üti bele az orrát, amihez nem ért.

Azt már megszokhattuk, hogy a közösségi oldalakon számtalan virológus, önjelölt orvos, epidemiológus osztogat életvezetési tanácsokat, de azt már nehezebb lenyelni, ha a kormány első embere sem hallgat szakemberek tanácsára.

Sőt, aki másként látja ezt az egész tragédiát, mint ő, azt egyszerűen eltávolítja a döntéshozásból.
Bizonyára a kirúgott Vlad Voiculescu vagy államtitkára, az ugyancsak elküldött Andreea Moldovan sem a Messiás, de itt olyan érdekütközésről van szó, amelynek a koalíción túl a lakosság is kárát látja. Mifelénk amúgy is az a divat, hogy a tárcavezetőket menesztik, mielőtt még elkezdenék az érdemi munkát. Ám járványhelyzetben úgy cserélgetni az egészségügyi minisztereket, mint a piszkos zoknit, egyszerűen égbekiáltó felelőtlenség. Sajnos még nem született bele ebbe a világba az a politikus, ideológus vagy akárki, aki olyan rendszert vagy „izmust” találna ki, amelyik Romániában is működőképes lenne. A kommunizmus csődöt mondott, a diktatúra fájdalmas volt, és a (vad)kapitalizmus sem hozott lényeges változást. Szembe lehet menni a rendszerrel, lehet tiltakozni, ám ez mindig azzal jár, hogy valaki kiesik a hatalom kegyeiből. Legjobb esetben eltűnik a süllyesztőben, rosszabb esetben páriává válik, akitől még saját „harcostársai” is elhatárolódnak. „Azt hittem, túl vagyunk a rangjelzések, a különlegesek, a mérhetetlen kiváltságok korán. Tévedtem: még van mit megtennünk odáig. Abban viszont biztos vagyok, hogy ezen az úton kell haladnunk” – kesergett a volt miniszter. Csak az a gond, hogy ennek az útnak se vége, se hossza…