A frusztráltak ribilliója

Huszonöt esztendeje, amikor véget ért a kádári „puha” diktatúra, a tabutémákat gondosan kijelölő és azok tiszteletben tartásáról gondoskodó, de az emberek kiskertszabadságát meghagyó „gulyáskommunizmus” Magyarországon, őszintén hinni lehetett abban, hogy végleg a múlté a korszak öncenzúrára alapozó tájékoztatáspolitikája. Akkor nem sejtettük, nem is sejthettük, hogy az etalonnak és mintának tekintett nyugati demokráciákban hasonló mechanizmusok működnek.

Lényegről az élbolyból

Márpedig működnek. Nemcsak a szólásszabadság botránykövére, az úgynevezett holokauszttagadás kriminalizálására gondolok itt – nem a holokauszt „úgynevezett”, hanem a tagadása, mindaddig, amíg nincs precízen kodifikálva, hogy pontosan mit nem szabad tagadni –, hanem a sajtó közvetlen háttérbeli befolyásolására. Erről az elmúlt év végén a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori szerkesztője, Udo Ulfkotte számolt be például a fősodratú média által elhallgatásra ítélt könyvében, s a könyv kapcsán adott interjúkban részletesen ki is fejti, hogy kik állnak a globális véleménykontroll mögött: „Nem lehet kihagyni Soros Györgyöt, akiről részletesen írok a könyvemben, de rajta kívül is sokan tartoznak ehhez a hálózathoz, például David Rockefeller, a Bilderberg-csoport tagjai és a Trilaterális Bizottság is.” (lásd: Hetek, XVIII. évf/43)

A politikusok nagy része idomul ehhez a játékhoz, a tabukat tiszteli, szépeleg, mellébeszél. S bizonyára sokan jobb meggyőződésük ellenére is rá vannak erre kényszerítve: ha szolgálni akarják a nemzetet, bizonyos helyzetekben fel kell mondaniuk a leckét. A magyar külügyminiszternek bizonyára ökölbe szorul a lelke, amikor azt mondja, hogy „Amerika a barátunk”, de ki kell mondania a senki által el nem hitt mondatot, amely igazságtartalmát tekintve semmivel sem jobb az egykori kommunista vezetők Szovjetuniót éltető frázisainál.

Megértjük a kényszert, de az ember a benne mélyen kódolt igazságigény hatására akkor él át belső katarzist, amikor valaki a politika élbolyában mer a lényegről beszélni. Ilyen élmény volt a legutóbbi Tusványoson mondott Orbán Viktor-beszéd, s a beszédet követő kérdésekre adott kisebb esszészerű válaszok meghallgatása. Ide lehet sorolni Kövér László múlt év végi, Magyar Hírlapban közölt interjúját, amelyben a kérdezett rámutat a globalista háttérhatalom első számú nyílt színi képviselője, az Egyesült Államok kormányzatának álságosságára. Az Országgyűlés elnöke egy sor kényelmetlen kérdésről nyíltan szólt: arról, hogy az amerikaiak jelentős pénzösszeget fektettek az ukrán változásokba. Az egész világot érdekeltségi területnek tekintik, hogy dollármilliókat fordítanak akciótervek végrehajtására több kelet-európai országban, így a hivatalosan szövetségesnek számító Magyarországon és Csehországban. Hogy kisszerű, önző emberek pillanatnyi érdekeik szerint határozzák meg országok, népek sorsát, az Egyesült Államok zárójelbe helyezi a nemzetközi jogot, s az általa más esetben „politikai bunkóként” használt emberi jogokat. S csak igazat adhatunk Kövérnek abban is, hogy nem Magyarország vagy a polgári kormány rontotta le a nemzet renoméját, hiszen az amerikaiak negyed évszázada eltérő hangerővel, és hangfekvésben, de „ugyanazt a nótát fújják”. A házelnök elvi éllel mutatott rá: „Világpolitikai hatalmi harc zajlik, amelynek tétje nemcsak Magyarország, hanem egész Európa sorsa, az európai nemzetállamok szuverenitása és a valódi demokrácia esélye.”

Sarokigazságok

Nem árt mindezen kőbe véshető sarokigazságokból kiindulni, amikor az ember a kormány elleni, továbbra sem szűnő tüntetések hátterével és kifutási lehetőségeivel foglalkozik. Kövér szerint a Nagy Testvér célja egy új SZDSZ megalapítása, miután az LMP nem volt alkalmas erre a szerepre, az eredeti SZDSZ pedig nemzetellenességben annyira elvetette a sulykot, hogy a választók a politika szemétdombjára küldték.

Elnézve azonban a Budapest különböző terein ricsajozó társaságot, nehéz elképzelni, hogy belőlük verbuválódik egy alternatívát felmutató, életképes csapat. Ráadásul a tüntetési kedv is lanyhul, dacára annak, hogy a kormány – amint arra érdekes módon a baráti sajtó, tételesen a Magyar Nemzet is rámutat – „mintha minden eszközzel igyekezne fűteni a tiltakozásokat”. A bevásárlóközpontok vasárnapi zárva tartása helyes, másutt bevált és értékelvű döntés, de időzítése egyáltalán nem szerencsés. A különböző megyei szintű gyorsforgalmi utak fizetőssé tétele is többet árthat a közhangulat szintjén, mint amennyit használ a költségvetésen keresztül. S akkor nem szóltam egyes fideszes vezetők párton belül is vitát gerjesztő „urizálásáról”, amely balszerencsés kontrasztja a megszorításoknak.

Facebook-álmok

Ezzel együtt hiába álmodnak egyesek a Facebookon „a taxisblokádnál is nagyobb országos útzárat”. Amit meg lehetett tenni 1990-ben a meg sem szilárdult újsütetű demokráciában, amikor a kormány nem lehetett biztos abban, hogy az alá rendelt karhatalmi egységek teljesítik-e a parancsot, azt ma nem lehet megcsinálni. S akkor még nem szóltunk arról a kérlelhetetlen, szociológiai felméréssel is alátámasztott tényről, hogy a tüntetők nem a teljes társadalmat képviselik, hanem a választásokon vereséget szenvedett balosokat. Az említett kutatás igazolja, amit egyébként is sejtettünk, hogy ugyanaz a néhány tízezer ember tüntet bármilyen ürüggyel, akiket a nemzetellenes heccsajtó ma is képes mobilizálni. Aki eléggé gyűlöli Orbán Viktort és követőit ahhoz, hogy akár fagyban is kimenjen az utcára a kormány ellen ordítozni. Bármennyire is távol tartják a pártzászlókat a szervezők a tüntetésektől, nem civil a törzsgárda, hanem aktív baloldali szavazó. Akiket nem zavar, hogy sajátjaik élen jártak a korrupció intézményesítésében, legyen szó országos politikáról vagy a húsz éves budapesti Demszky-uralomról. Valójában a választáson ismét kisebbségbe szorult, a népakaratba belenyugodni képtelen tömeg lármázik. A politikailag frusztráltak szítják a ribilliót.

De ettől még indokolt lenne, hogy a magyar kormány ne adjon fel több magas labdát, mert ha egyszer elvész a jelenleg még magabiztos választói fölény, nehéz lesz a bizalom visszaszerzése. S ez akkor is így van, ha egyelőre nem látni reális alternatívát nyújtó csapatot a politikai arénában.