A fiúból lett Júlia és a kínai fehér ember

November közepén vált bizonyossá, hogy Magyarország nem vesz részt a jövő évi eurovíziós megmérettetésen. A dalfesztivált szervező Európai Műsorszolgáltatók Szövetsége ugyanis nyilvánosságra hozta a jövő évi verseny résztvevőinek listáját, ebben pedig nem szerepel Magyarország. A távolmaradás okait a média és a dalverseny rajongói – ha még vannak ilyenek – csak találgatják. Egyes hírportálok azt írták, valószínűleg most lett elege az Orbán-kormánynak az eseményt körülvevő LMBTQ-közegből, a multikultiból és a toleranciát támogató kommunikációból. A magyar közmédia felháborítónak és elfogadhatatlannak tartja ezeket az állításokat. „Ezek a szexuális beállítottságra utaló sajtóvélemények sértik az emberi méltóságot, a sajtóetikai normákat, valamint a jogállamiságot. Az a szakmai döntés született, hogy jövőre az eurovíziós indulás helyett közvetlenül a magyar könnyűzene tehetségeit, az általuk létrehozott értékteremtő produkciókat segítjük. Szeretnénk leszögezni, hogy semmilyen produkció, esemény, vagy rendezvény kapcsán sem tartjuk számon senkinek a szexuális beállítottságát” – áll a közmédia közleményében.
Nem tisztem megállapítani, mi igaz és mi nem a magyar részvétel körül. Szerintem, ahogyan azt megszokhattuk, valahol középen lehet az igazság. De tény, hogy e verseny már rég nem a zenéről, a színvonalról szól, hanem egészen másról. Nem számít, hogy az előadók milyen hanggal, dallal szerepelnek, teljesen másfajta kritériumok mentén dőlnek el a helyezések. Hol van már az a világ, amikor egy tisztahangú Gigliola Cinquetti, egy kiváló Udo Jürgens, egy csodálatos Sandie Shaw (emlékeznek még a kiskutyás dalára, ugye nem? De Conchita Wurst megjelenése valószínűleg egész életünkben kísérteni fog), az ABBA vagy netán Céline Dion tudott győzni a versenyen? A mai „kritériumok” alapján ezek a kiváló előadók valószínűleg labdába sem rúgnának. Túlságosan „normálisak”...
Mielőtt valaki meglincselne mondván, elutasítom a másságot, tisztázzuk: hiszem azt, hogy mindenkinek demokratikus joga részt venni bármilyen versenyen, megmérettetésen nemtől, bőrszíntől, de még tehetségtől is függetlenül. Hogy nincs az illetőnek egy bizonyos műfajhoz semmi köze, azt döntse el a zsűri. Csakhogy a politikai korrektség jegyében átestünk a ló túlsó oldalára, és egyre gyakrabban adódnak olyan helyzetek, amikor a normálist utasítják el és a magamutogató másságot emelik piedesztálra. Kérdezhetjük persze: mi a normális?
Nos, két – mondhatni világszerte ismert – hazai rendezővel készült interjú, amelyeket véletlenül egymás után olvastam, meggyőzött arról (ha még kellett), hogy kezdünk egy nem éppen épelméjű világban élni. A két színházi szakember (neveket azért nem írok, mert itt a jelenség a lényeges) példákkal igazolja, hogy a mindent felülíró gondolkodásmód, amit egy bizonyos réteg szeretne minél több emberre ráerőszakolni, milyen fonák helyzeteket idéz elő. Nem szeretnék olyan nagy szavakat használni, hogy ez már az Armageddon kezdete, de hogy nem jó irányba mennek a dolgok, az biztos.
Az első történet arról szól, hogy egy amerikai egyetemen az egyik diáknak megtiltották, hogy A szecsuáni jólélek című Brecht-darabot rendezze meg vizsgaelőadásként, mert kiderítették, hogy sértő az, ha fehér színészek játsszák a kínai szereplőket. Ezt fanatikusan hitték is – teszi hozzá a rendező. Ő pedig hiába próbálta megmagyarázni, hogy a színház fikció, hogy itt nem az a lényeg, hogy igazi kínaiak játszák-e vagy sem. A darab szerzője olyan európai író, aki éppen a kínai kultúra iránti rajongása miatt helyezte a darab cselekményét abba a környezetbe, mert egyébként a mondanivalója egyetemes, a világnak bármelyik pontján történhetne.
A fentebb idézett erdélyi rendező aztán elmeséli egy másik élményét is, miszerint néhány évvel ezelőtt egy filippínó lány került be az általa vezetett évfolyamra. Meg is kereste az amerikai Méltányosság, Sokszínűség és Befogadás Irodájának kancellárja, aki gratulált a választásához. Az illető sehogy sem tudta megérteni, hogy a lányt nem azért vették fel, mert filippínó, hanem azért, mert ő volt a legjobb a jelentkezők közül.
A második interjúban egy világhírű román rendező árulja el, miért mondott fel egy szintén amerikai egyetemen. Ő azzal indítja a beszélgetést, hogy hite szerint a politikai korrektség gátat szab az emberek közötti kommunikációnak, és ez megbénítja a kreativitást. Kívülállóként talán el sem hisszük, hogy milyen kikötéseket állított az intézmény vezetősége ahhoz, hogy egy új tanárt alkalmazzanak. Először is a dékánasszony kijelentette, hogy már túl sok a heteroszexuális fehér férfi az egyetemen, ajánlott lenne egy néger nőt alkalmazni, ha leszbikus, az sem baj, ha pedig férfi, lehetőleg származzon Puerto Ricóból, vagy legyen fekete. „Nem számított, ki mennyire jó a szakmájában, ilyen kritériumok alapján alkalmazták a munkatársakat. Úgy éreztem, a kommunizmusba csöppentem vissza, amikor mindenkinek megmondták, mit kell tennie” – panaszolja a rendező. Végképp pedig az tette be nála az ajtót, amikor egy meghallgatáson megjelent egy transzszexuális fiatal, aki fiú létére úgy döntött, ő márpedig lány. Kérdezte tőle a rendező: mivel készült? Júlia monológjával – válaszolta az illető. Nos, Shakespeare Júliája egy 14 éves, romlatlan kamaszlány, az emberi tisztaság jelképe. Rendezőnk rákérdezett, nem szeretne-e esetleg valami mást előadni, ő ugyanis elképzelni sem tudja, hogyan játszhatja el ezt a szerepet egy olyan lány, aki nem sokkal azelőtt még fiú volt. Erre kitört a botrány, tanártársai elkezdték blamálni, amiért nem tudja elfogadni, hogy egy fiú, aki lánynak hiszi magát, tökéletesen megfelel a szerepre.
Azt hiszem, a fentiekhez sajnos semmilyen kommentárt nem kell fűzni…