A baloldal esete Szent Istvánnal

Hegedűs Tamás, Napi Gazdaság

Augusztus 20-án a keresztény Magyar Királyság születésére, a korabeli rendpárti és értékelvű állam megteremtésére emlékezünk. A baloldali beszédírók ilyenkor vért izzadnak, hogy valami „haladó” gondolatot is belemagyarázzanak, mert ha valami ilyen címkét kap, akkor onnan már csak egy ugrás a baloldali és liberális világmagyarázat.

A rossz hír az, hogy míg egy forradalomban értelemszerűen mindig találhatnak baloldali elemeket, Szent Istvánnal és életművével ez nem megy. Napjainkban egy Szent István intelmeiből kiragadott részlet a kedvenc idézetük, nem törődve sem a szövegkörnyezettel, sem a téves fordítással. A menekülthelyzetre aktualizálva virít óriásplakátokon, harsog politikai szólamokban: „Az egynyelvű és egyszokású ország erőtlen és romlandó”. Csekély mentségük, hogy a félrefordítás régebbi keletű, már a dualizmus idején elterjedt. Amit ugyanis itt „országnak” mondunk, az a latin eredetiben „regnum”. Az pedig elsősorban királyságot jelent, a királyi udvart. Ahogy ma mondanánk: az államot, az államigazgatást. Szent István ebben a nagy előd, Attila nagykirály példáját követte, akinek udvarában több idegen nemzetből származó tanácsadó is szolgált. István király esetében a fennmaradás volt a tét, mivel trónra jutásában és hatalma megszilárdításában egyaránt nagymértékben támaszkodott német és itáliai lovagokra, papokra. Szent István államát a többnyelvű, többszokású királyi udvar valóban erősítette.

Többnyelvű udvar

De mi köze volt mindennek az ország egy- vagy többnyelvűségéhez? Az égvilágon semmi. Ezzel a kérdéssel senki nem foglalkozott abban az időben, de még évszázadokkal később sem. Senkit nem érdekelt, milyen nyelven beszél a nép. Ha pedig az egynyelvűségben nem volt érdekelt az uralkodó, miért foglalkozott volna a többnyelvűség – tévesen visszavetített – vélt előnyeivel? Napjaink balos szövegírói a történelmet erőszakolják meg, amikor 19. és 20. századi fogalmakat vetítenek vissza az államalapítás idejére. Ami valóban államalapító királyunkhoz köthető, az éppen az ő érveik ellen szól: akár államalkotó magyarokról, akár betelepült idegenekről volt szó, az állami működés és a közösségi élet alapját jelentő szokások tiszteletét és betartását mindenkitől megkövetelte.

Másik, unalomig ismételt, de ettől még téves toposz az István király „haladó szellemiségére” való hivatkozás, valamint a „fejlett Nyugathoz” történő csatlakozás „kényszerének” felismerése. Mindkét állítás ugyanolyan anakronisztikus visszavetítés, mint a többnyelvűség vélelmezett preferálása. (A „haladó” gondolkodás kultusza eleve jóval később terjedt el, a felvilágosodásnak, a jakobinizmusnak és a marxizmusnak köszönhetően.) Szent István rendkívüli képességű uralkodó volt, de a jövőbe látás képességével nem rendelkezhetett. Ma már elmondhatjuk, hogy azokat a népeket, amelyek Európában megtelepedvén nem döntöttek időben a homogén rítusú keresztény államrend mellett, elsodorta a történelem vihara. De ez a mi utólagos tapasztalatunk

Az elsődleges kérdés nem a kereszténység vagy pogányság közötti választás volt. Már csak azért sem, mert a honfoglaló magyarok között is szép számmal voltak keresztények, ahogy maga Koppány herceg is az volt. Amit Géza fia Vajk másképp akart, az az egyneműsítés és központosítás volt. A Koppány által is képviselt államfelfogás – mai szóhasználattal – konföderatív és regionalista volt, az egyes törzsek nagyfokú önállóságával. Vallásfelfogásában pedig a sztyeppei, turáni népek türelmes gyakorlatát képviselte, ami egymás mellett engedte létezni a római katolicizmust, a bizánci ortodoxiát, az ősi táltoshitet, a manicheizmust, de még az iszlámot is (böszörmények). Amit István valóban felismerhetett, az a központosítás szükségessége volt – részben éppen a nagy ellenség, I. Ottó császár hatalmának megerősödését látva. Ha ő központosította államát, akkor erre a magyar uralkodó is rákényszerült. Ehhez a legerősebb szellemi alapot a vallás egységesítése jelentette, ami István személyes hitéből és bölcs geopolitika megfontolásból egyaránt a római katolicizmus államvallássá tételét jelentette.

Miért nem Bizánc?

Róma választása nem a „fejlett Nyugat” melletti döntéssel volt egyenlő, több okból sem. Egyrészt a Nyugatot legalább annyira képviselte a császár (akit abban az időben egyszerűen csak római császárnak neveztek, a Szent Római Birodalom uralkodójaként, a „német–római” jelzőt csak az utókor aggatta rá), mint a pápa. Másrészt a másik császár, Bizánc uralkodója (aki ugyanúgy Róma egyedüli jogos urának tekintette magát) abban az időben lényegesen magasabb civilizációs színvonalat képviselt birodalmával. Ha tehát István a korabeli fejlettség alapján dönt, Bizánc mellett teszi le a voksot. Komolytalan azt feltételezni, hogy előre láthatta: a tengeri felfedezéseknek és agyarmatosításnak köszönhetően egyszer majd a Nyugat lesz a világ ura.

Miért döntött Szent István mégis Róma püspöke mellett, saját római katolikus hitéből fakadó meggyőződésén túl? A Magyar Királyságot egyszerre fenyegette a két császár hatalma, ami szinte satuba fogta a Kárpát-medencét. Bármelyiket is választja, a vazallus lét nehezen lett volna elkerülhető. A római pápa – ekkor még – hozzájuk képest kisebb úr volt, így az ő fennhatóságát könnyebb szívvel lehetett elfogadni, mivel nem jelentett tényleges hűbéruralmat az ország felett. Sőt: a magyar uralkodó még az apostoli király címet is megkapta, ami egyházszervezési szempontból is jelentős szuverenitást jelentett.

Ha tehát mindenképpen aktuálpolitikai áthallást akarunk keresni, akkor az nem feltétlenül a Nyugathoz csatlakozást, főleg nem az alárendelődést jelenti, hanem olyan regionális egyensúlypolitikát, amely a legkisebb függőséget jelentő megoldást választja.

(A szerző geopolitikai szakértő)