Woodstock: három nap béke és muzsika

Az idő jótékony homályától beborítva a rendezvény kezd feledésbe merülni, és ma már csak az öregek emlegetik sóhajtozva. Az agyonelektronizált világnak, amelyben egy laptop minden kívánságot teljesít, nehéz elképzelni, mit jelentetett három napig élőben látni és hallgatni az egymás után fellépő sztárokat. Nem beszélve arról, hogy nélküle talán sosem ismerünk meg olyan – akár ma is aktív – zenészeket, mint Carlos Santana, Joan Baez, Joe Cocker, Johnny Winter, a Crosby, Stills, Nash&Young. Hogy csak néhányat említsünk a hosszú névsorból. Mások rövid életük és még rövidebb karrierjük csúcspontjaként élhették meg a fesztivált: ilyen volt például Janis Joplin vagy Jimi Hendrix, akik a „halj meg és legenda leszel” elvet követve huszonévesen tértek meg Teremtőjükhöz.
A woodstocki fesztivál része a történelem egy forrongó korszakának, világszerte jelentős hatással volt generációk életmódjára és a populáris kultúra alakulására. A rockzenei rendezvények plakátjai tehát nemcsak a megjelenített zenei események és a szereplők miatt érdekesek, hanem képzőművészeti szempontból is önálló értéket képviselnek.

A hippikultúra csúcspontja

A Woodstock Zenei és Művészeti Fesztivál 1969. augusztus 15. és 17. között zajlott, egy nap ráadással. A helyszín ma már jelkép a rockzene történetében, zarándokhellyé nőtte ki magát. A szervezők 10 ezer dollárért kibérelték egy bizonyos Max Yasgur tejtermelő 600 hektáros gazdaságát a New Yorkhoz viszonylag közeli, teljesen jelentéktelen Bethel városkában. Woodstock szervezői – Michael Lang, Joel Rosenman, John Roberts és Artie Kornfeld – hittek abban, hogy az utolsó pillanatban tett őrült erőfeszítéseik nyomán végül minden összeáll, és sikerülhet az, amihez manapság egy teljes év módszeres előkészületeire van szükség. (A fesztivál neve kissé becsapós, az eseményre 69 kilométerre Woodstocktól került sor. Az lett volna az eredeti helyszín, szervezési okok miatt került máshova, de a név megmaradt.)
Sokan ma is úgy tartják, hogy ez a legfontosabb rockkoncert, amelyet valaha tartottak, hiszen itt mutatkozott meg teljes valójában az 1960-as évek hippikultúrája. Bár előre jelezték, hogy e fesztiválon nem vehetett részt több mint 150 ezer ember, a háromnapos fesztiválon 400 ezren fordultak meg. A szervezők számára hatalmas ráfizetés volt, hiszen rengeteg néző nem fizetett. A közönséget a hideg, esős idő és a nyakig érő sár sem tántorította el, hogy elmenjen a koncertekre. A hatalmas tömeg miatt forgalmi dugók keletkeztek, ám ez sem jelentett akadályt: az emberek elhagyták autóikat és mérföldeket tettek meg gyalog, hogy eljussanak a helyszínre.
Woodstock sokkal több volt, mint koncertek sokasága: nyílt lázadást jelentett a vietnami háború és a hagyományos értékrend ellen is. A részvevő fiatalok elutasították a materializmust és drogokkal, például LSD-vel, illetve marihuánával próbálkoztak megszépíteni sajátos szubkultúrájukat.

Nincsen párja

Az első együttes, akit a szervezők megkerestek, a Creedence Clearwater Revival volt, amely 10 ezer dollárért vállalta a fellépést. Kétezer dollárral többet kért a Jefferson Airplay, Jimi Hendrix már 32 ezer dollárért szórakozatta a népet. Összességében 23 énekes és együttes lépett fel a fesztivál napjaiban. Érdekesség, hogy egyetlen női fellépő sem kapott többet 10 ezer dollárnál, Janis Joplin például mindössze 7 ezerért állt színpadra. Ami mai polkorrekt világunkban, valljuk be, elképzelhetetlen lenne…
Woodstockot az 1969 decemberében Észak-Kaliforniában megrendezett Altamont követte. Ám Woodstock békés, ártatlan megnyilvánulásainak a helyét itt már az erőszak vette át. Még gyilkosság is történt, éppen a Rolling Stones koncertje alatt. Bár azóta is rengeteg fesztivált szerveznek, egyetlenegy sem tett szert akkora hírnévre, mint az ötven évvel ezelőtti.
És hogy mennyire telik az idő? Erre a legjobb bizonyíték, hogy fél évszázad elteltével – akárcsak a rég letűnt korok esetében – szakértők végeznek ásatásokat a helyszínen, hogy feltárják, hol helyezkedett el a színpad, amelyen világhírű zenészek és énekesek léptek fel. Mert ma már lassan az sincs, aki emlékezne erre…