Világ proletárjai, bulizzatok!

Ha munkásmozgalmakról hallunk, azonnal a kommunizmus jut eszünkbe jó néhányunknak, hiszen ennek volt egyik állandóan hangoztatott szlogenje a „munkásosztály harca\". A mai napig nem világos, hogy akkor a munkásosztályba kik is tartoztak. Merthogy az értelmiségiek harcáról – akik szintén dolgozó emberek voltak – soha nem lehetett hallani, a munkás ugyanis a gépolajos, görnyedt hátú, koravén, legtöbbször csóró kétkezi melóst jelentette. Aki örökös harcában sztahanovista babérokra tört, vért izzadt az ötéves terv megvalósításáért, szabadidejében pedig a pártot és vezetőjét dicsőítette. Munkásmozgalmi feladatokkal volt ellátva kicsi és nagy kommunista, a közös boldogulásának kellett alávetnie saját jelentéktelen életét. Aki kiugrott közülük, azt hamar lehűtötték, besorjázták a többi mögé, hogy eszébe se jusson kiemelkedni mások közül. Évtizedekig állt harcban a munkás valakivel vagy valamivel, míg végül belefáradva az állandó küzdelembe, már csak botorkálni tudott az egyre sötétebb „jólétben\".

Pedig a május elseje alapvetően nem a kommunizmusról szól, és nem is Leninék találták ki.

Az újkor az európai emberre – ha kissé leszűkítjük a kört – az ipari forradalommal együtt köszöntött rá. Az ipari forradalmat gyakorlatilag a gőzgép feltalálásától, illetve a brit textilgyárak gépesítésétől számíthatjuk. Megjelentek a gőzhajtású hajók, a gőzvasút, a manufaktúraiparban áttértek gépesített részmunkára, létrejöttek a bankok, és kialakult egy viszonylag erős polgári réteg. Fejlődés ide vagy oda, a legtöbb helyen még 16-18 órákat dolgoztatták az embereket, a munkaidőt semmiféle törvény nem szabályozta, így aztán a gyártulajdonosok korlátok nélkül dolgoztathatták a jó népet.

Egy jövőbe látó gyáros

Idővel azonban a munkásosztály is feleszmélt, ugyanakkor nem remélt segítséget kapott egy felvilágosult gyárostól. Robert Owen, aki Angliában a New Lanarck-i posztógyárat vezette, és annak társtulajdonosa volt, a 19. század elején megtett egy jelentős és az ő idejében merész lépést: a munkaidőt tíz és fél órára csökkentette, és – a szokással ellentétben – nem alkalmazott 10 éven aluli gyerekeket. Gyakorlatilag bebizonyította, hogy úgy is nyereséget tud termelni, ha alkalmazottait nem dolgoztatja halálra. Ő tette közzé 1817-ben a munkásainak követelését tartalmazó listát, melyben alkalmazottai nyolc órás munkaidőt követeltek. Persze nem ment minden könnyedén, hiszen a többi gyáros a sztrájkoló dolgozókat egyszerűen kirúgta, és kevés esélyük volt, hogy máshol elhelyezkedjenek. A 19. század közepén a munkások már bátran felléptek érdekeik érvényesítéséért Nagy-Britanniában és annak gyarmatain, de Ausztráliában és az Egyesült Államokban is elkezdődtek a mozgolódások.

1886. május elsején a chicagói munkás szakszervezetek sztrájkot szerveztek a nyolc órás munkaidő bevezetéséért. Három nappal később a munkások közé vegyült anarchisták bombát dobtak a rendőrök közé, akik azonnal tüzet nyitottak. Többen életüket vesztették, öt anarchistát később halálra ítéltek. Gyakorlatilag ez az a bizonyos május elseje, amit a világ dolgozói azóta is megünnepelnek.

1888-ban az Amerikai Munkásszövetség St. Louis-i kongresszusán elhatározták, hogy május elsején emléktüntetéseket rendeznek, s a tüntetéseket nemzetközi szintre emelik. Magyarországon május elsejéről először 1890-ben emlékeztek meg. A tömegtüntetésről a korabeli sajtó így számolt be: „A csapatok katonás rendben érkeztek. Zárt sorban a város minden részéből, a liget határán kibontják a zászlót, magasra emelik a jelszavakat hirdető táblákat, melyekről a párizsi kongresszus három nyolcasa sötétlik: 8 óra munka, 8 óra szórakozás, 8 óra alvás.\" Nagy Feró, a Beatrice együttes fenegyerekének szájából persze ez gúnyosan hangzik, és manapság ismét kevés ember mondhatja büszkén, hogy napi nyolc órai munkával képes minden szükségeset megteremteni magának és családjának...

Gyere ki a hegyoldalba...

A magyar gulyáskommunizmusban még a május elsejei ünnepnek is más volt a tartalma, mint mifelénk. A budai Tabánban 1968-tól megrendezett május elsejei fesztivál a magyar rockzene egyik kiemelkedő helyszíne, a fiatalság egyik jelentős bulija lett. A szabad ég alatti koncerteket az LGT és a Mini indította el, a következő években a Hobo Blues Bandtől kezdve a Beatrice-ig az úgynevezett „nagy generáció\" tagjai közül szinte mindenki fellépett ott, akinek valamilyen „rangja\" volt a magyar rockzenei életben. Az LGT Gyere, gyere ki a hegyoldalba című dalát éppen ez a békés tabáni majális ihlette.

A fesztivál a rendszerváltás közeledtével fokozatosan vesztett jelentőségéből; a múlt rendszerben 1987 majálisán rendezték meg utoljára. Ekkoriban már elkezdtek május elsején kívül is szervezni rendezvényeket, koncerteket a parkba, így a „régi\" fesztivál tíz évig szünetelt. 1997-ben indult újra, és azóta minden évben megrendezik.