Tamási, a csillagösvény utazója

Noha már 26 évesen elvándorolt a Székelyföldről, és Amerikában kereste a boldogulást, majd visszatérte után közel két évtizedig Kolozsvárott élt, Farkaslaka szülötte gyakorlatilag soha életében nem szakadt el a székelységtől. „Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem” – írta egy vallomásában Tamási Áron, aki 1897. szeptember 20-án látta meg a napvilágot Tamás János néven egy földműves gyermekeként. Szülőfalujában, Farkaslakán és a székelyudvarhelyi katolikus főgimnáziumban járt iskolába. Bár kilencéves korában ellőtte a bal hüvelykujját egy pisztollyal, 1916-ban behívót kapott, őrvezetőként az olasz frontot is megjárta. Végül 1918-ban megkezdte egyetemi tanulmányait Kolozsváron a jogi karon, majd 1921-ben, miután lediplomázott, a Kereskedelmi Akadémián tanult tovább, ahol 1922-ben szerzett diplomát. Egyetemista korában változtatta meg a nevét is Tamási Áronra.

Röviddel az egyetem befejezte után, nagybátyja hívására kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol eleinte alkalmi munkából élt, majd banktisztviselőként kereste meg a mindennapi betevőt.

Bár azelőtt is jelentek meg írásai, Amerikában kezdett komolyabban foglalkozni az irodalommal is, innen küldte Kolozsvárra novelláit, amelyekből összeállt első kötete, a Lélekindulás. Háromévnyi távollét után települt haza, és rövid idő alatt az egyik legnépszerűbb magyar író lett. 1932-ben jelent meg a kolozsvári Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, Kós Károly tervei szerint és Bánffy Miklós rajzaival az Ábel a rengetegben, az Ábel-trilógia első kötete. (Az Ábel az országban 1933-ban, az Ábel Amerikában pedig 1934-ben jelent meg). Mai napig játszott Énekes madár című „székely népi játékát” 1935-ben mutatták be, hatalmas sikerrel.

Az irodalom mellett tevékenyen kivette részét a közéletből is. Az 1937-es vásárhelyi találkozón, az erdélyi magyar ifjúság demokratikus szellemiségű gyűlésén ő elnökölt, és ő fogalmazta meg a Hitvallást is. Az akkori követelések – demokratikus jogok, oktatás és kultúra egyenrangúsága, gazdasági lehetőségek biztosítása, önkormányzat – ma is aktuálisak.

1944 augusztusában az Erdélyi Magyar Tanács tagjaként a háborúból való kilépést szorgalmazta, és még annak az évnek őszén Kolozsvárról Budapestre költözött, ahol Bajor Gizi színművésznő házában vészelte át az ostromot. A háború után országgyűlési képviselő lett, viszont az ötvenes évek elején a mellőzött írók közé tartozott. 1953-tól újra publikálhatott, és hamarosan Kossuth-díjjal is kitüntették. Utolsó művét, a Vadrózsa ágát már nagybetegen, feleségének mondta tollba. Tamási Áron 1966. május 26-án hunyt el Budapesten. A Farkasréti temetőben tizenötezer ember búcsúztatta, egy hét múlva, utolsó kívánságának megfelelően, szülőfalujában, Farkaslakán temették el. Temetése valóságos álruhás szekus-, rendőr- és besúgó felvonulás volt, akik a rendre felügyeltek. Sírján a következő felirat áll: „Törzsében székely volt, Fia Hunniának. Hűséges szolgája bomlott századának.”

1972-ben, az író születésének 75. évfordulóján Farkaslakán felavatták a Tamási Áron-sírkertet, közelében a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor faragta emlékművel. Az emlékmű hatalmas hargitai kőtömbjét a Tamási-novellák domborított faragású alakjai borítják.

Tamási-idézetek
„Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.”
„Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született.”
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
„Tiszta és nagy dolgokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni.”
„Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnan jöttek.”
„A madárnak (...) szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.”
„Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.”
„Elgondoltam, hogy milyen titkos teremtmény is az ember! Nappal küszködik azzal, ami van; s éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs. És ha elmúlik a nap és elmúlik az éjjel, akkor az, ami volt, egészen egyforma lesz azzal, ami nem volt.”