Százéves a szemafor

A benzines gépkocsit még meg sem alkotta Karl Benz, amikor egy angol feltaláló – némileg megelőzve korát – 1868. december 10-én Londonban, a Westminster-palota előtti Great George Street és a Bridge Street kereszteződésében egy közlekedési lámpát állított fel. A nottinghami vasútmérnök, John Peake Knight jelzőberendezése hasonlított a vasúti közlekedésben akkor alkalmazott szemaforhoz, és éjszakai használatban piros és zöld fényjelzését gázüzemű lámpái biztosították. A gázlámpa fényét egy kar mozgásával úgy szabályozták, hogy az eltakarta az éppen nem szükséges fényt adó részt, működtetését a forgalmi kereszteződésben szolgáló rendőr üzemeltette. Ám sokáig nem boldogította a londoniakat Knight műve: 1869. január 2-án felrobbant, a szolgálatban lévő rendőr életét vesztette a balesetben. Az angoloknak ez követően még fél évszázadot kellett várniuk a közlekedési lámpák megjelenésééig.

Naná, hogy az amerikaiak

A ma is használatos közlekedési lámpát száz évvel ezelőtt, 1914. augusztus 5-én telepítette az Amerikai Közlekedési és Távközlési Vállalat Clevelandben, az East 105-ös utca és a Euclid Avenue útkereszteződésében. Az ötlet dicsőségén többen osztoznak, köztük Lester Wire, egy Salt Lake City-i rendőr és Garrett Morgan, egy felszabadított rabszolgák fiaként született afroamerikai feltaláló, aki egyebek mellett a gázmaszk egy típusának és egy hajegyenesítő anyagnak a feltalálójaként is ismert. A lámpa két színe – a piros és a zöld – mellett egy berregő berendezés keltette hangjelzés szolgálta a figyelemfelhívást a szín és egyúttal a forgalmi rend változására. A lámpa különlegessége volt, hogy a rendőrség és a tűzoltóság is át tudta állítani vészhelyzet esetén. Az első, három színt használó közlekedési lámpát 1920-ban William Potts rendőrtiszt (megint egy rendőr) készítette el Detroitban.  Magyarországon az első berendezést Budapesten, a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződésénél állították fel 1926-ban.

A vörös Kína zöldet akart

Egy évszázad elteltével viszonylag normális embernek eszébe sem jutna, hogy a közlekedési lámpák színének sorrendjét megváltoztassa. De Kínában még ez is megeshetett a kulturális forradalom idején.

Pihent agyú Mao Ce-tung-követők felháborítónak tartották, hogy a forradalom színére, a pirosra a közlekedésben meg kell állni: „Arra igenis menni kell, és ettől fogva a zöld lesz a tilos” – mondták. Kiapadhatatlan forradalmi lendületükben úgy vélték, hogy a haladást a vörös, a megálljt pedig a zöld kell jelezze. Egyik napról a másikra be is vezették az új szisztémát, de az ezt követően fellépő óriási közlekedési káosz miatt nem sokkal később visszavonták ezt a rendeletet. A színek felcserélésének történetére két változat is ismert. Az egyik az, hogy forrófejű vörösgárdisták álltak elő a javaslattal, ám Mao azzal utasította el, hogy „A vörös szín a kommunizmus színe, ami minden forradalmi aktivitás biztonságát garantálja.” Ergo: pirosnál biztonságosan lehet ácsorogni. Az elutasításból ünnep lett, a javaslatevők is megéljenezték bölcs vezérüket. Ezt a történetet írásos dokumentum nem bizonyítja, de az tény, hogy a kínai miniszterelnök – saját emlékezése szerint – valóban kapott egy színváltással kapcsolatos megkeresést, de nem a vörösgárdistáktól, hanem egy lányiskola növendékeitől. Először a tesztelés mellett döntöttek, de aztán megkérdeztek pár sofőrt, akik elmondták, hogy messziről a piros jelzés jobban látszik, így idejében meg tudnak állni. Így hát végül a kínaiak is lemondtak a jelzőlámpák forradalmasításáról, és száz éve marad minden a régiben...