Seress Rezső és a gyilkos sláger

Végül is nem csoda, hogy az 1889. november 3-án született Spitzer Rudi – akit a nagyvilág Seress Rezső néven ismert meg – elvállalta Jávor László bűnügyi riporter fatalista szövegének megzenésítését: a kevéske ideig tartó dicsőségtől eltekintve a komponista élete egyáltalán nem bővelkedett napfényes eseményekben.

Az alig valamivel több mint másfél méter magas Seress önérzetes módon hamar rájött, hogy babér számára legfeljebb a cirkuszban terem. Kamaszkorában elszökött hazulról és artistának állt Bruno úr vándorcirkuszába. A kevés tapasztalat meghozta „eredményét”: gyakorlás közben leesett a trapézról, majdnem meghalt, cirkuszi karrierjének örökre vége szakadt. A továbbiak akár egy Rejtő-regénybe is beillenek: felépülése után az akkor még Spitzer néven munkanélkülisködő Rezsőt a sors összehozta az igazi Grawatsch-csal, aki később Bilicsi Tivadar néven lett népszerű a film és a színház világában. Együtt vetették bele magukat a sötét éjszakai életbe, majd egy átmulatott éjszaka után, kissé még mámorosan, jelentkeztek a híres Rákosi Szidi színitanodájába. Valami lehetett bennük az italon kívül is, hiszen 1920-ban mindketten sikeresen elvégezték az iskolát.

A városligeti műszínkörben tengette napjait, kevéske jelenései között a színfalak mögötti zongora billentyűit kínozta. Semmiféle zenei képzettséggel nem rendelkezett – sem akkor, sem később – őstehetség volt a szó legnemesebb értelmében. Vagy ahogyan a világhírű karmester, Otto Klemperer mondta: „Rezső nem muzsikus – csak zseni.”

A kopott díszletek előtt tartott előadásokon Seress hamarosan saját szerzeményeit is a közönség elé merte bocsátani, dalainak szentimentális, borongós hangulata pedig villámgyorsan meghódította a hallgatóság szívét. A „kis Seress” előbb csak a városligeti szerelmespárokat nyűgözte le, de rövid idő alatt neve fővárosszerte ismert lett. Az 1920-as évek közepétől sorban születtek híres szerzeményei: a Még egy éjszaka, a Ki volt az az asszony, akinek a szíve… villámgyorsan közkedveltté vált, Rezső Budapest egyik legnépszerűbb előadója lett, dalait inasok, kocsisok és cselédek fütyörészték a városban. Seress fáradhatatlanul ontotta magából a slágereket: a Szeressük egymást, gyerekek, Csillogó hópehely, Fizetek, főúr a kocsmai előadók és a hallgatóság kedvencéivé vált. Ez a népszerűség egyben a komponista egyik tragédiája is volt: a kocsmai mulattató szerepéből sehogyan sem tudott kitörni. Írt egy operettet, mely a Szerelem az egész vonalon címet viselte, ám nem mutatták be soha. Kálmán Imre, Lehár Ferenc és a többi nagyszerű magyar operettszerző mellett „dilettánsnak” számított, ironikus módon azonban a „kis Seress” hírnév tekintetében idővel valamennyiüket felülmúlta.

Szomorú vasárnap

 Seress Rezső igazi diadalútja a gazdasági világválság megpróbáltatásai után, 1935-ben kezdődött. Talán az egyetlen ember volt az országban, akit a sikerek egyre szomorúbbá, depressziósabbá tettek. Dalai közszájon forogtak, a főváros egyik legszebb asszonya ment hozzá feleségül, otthagyva jóképű és sikeres katonatiszt férjét, noha Seress minden volt, csak jó kiállású férfi nem.

Egy borongós őszi estén, amikor Rezső a szokásosnál is erősebb szorongásokkal küszködött, Jávor László, a 8 Órai Újság rendőri riportere kopogott be hozzá. Verset vitt, a költemény a Szomorú vasárnap címet viselte, és megkérte a zongoristát, írjon dallamot a szöveghez. A „kis Seress” – hosszas tanácstalanság után – végül dallamot írt Jávor művéhez, és a Fórum kávéházban le is pötyögte a zongorán. A kottát nem ismerte, egy jóindulatú zeneakadémista írta le a dallamot füttyszó után. (Érdekes módon a versíró neve rég feledésbe merült, sokan ma is úgy gondolják, a Szomorú vasárnap szövegét is Seress írta).

Eleinte semmi érdeklődés nem volt a dal iránt, Seress ezt újabb kudarcként élte meg. Elkeseredettségéből egy újsághír űzte ki, melyben közölték, hogy Kalmár Pál, a kor neves énekese repertoárjába helyezte a Szomorú vasárnapot. Ám a dal nem mindennapi karrierje furcsán folytatódott: mielőtt rögzítették volna a rádióban, a rádió igazgatója meghalt, s a dal bemutatója elmaradt. De ez még semmi sem volt ahhoz képest, hogy öngyilkosságot követett el egy cseléd, s a lúgkövet ivott lány teteme mellett a Szomorú vasárnap kottáját találták meg. Seress nem értette, hogy került a kotta a lány kezébe. Egy hét múlva Lédig László pénzügyminiszter tanácsos egy taxiban fejbelőtte magát, búcsúlevele mellett a Szomorú vasárnapot találták. A lapok Gyilkos sláger-nek nevezték a dalt, a szöveget jó esetben is csak megcsonkítva közölték. A nóta állítólagos halálos hatásáról szóló hírek azonban hamarosan külföldre is eljutottak, így a misztikus dal világszerte ismertté lett, egy idő után – némi túlzással – az öngyilkosok himnuszának nevezték.

Seress slágere a következő években Nyugat-Európát és Amerikát is meghódította; a Szomorú vasárnapot összesen 28 nyelvre fordították le, és olyan világhírű előadók tűzték műsorukra, mint Ray Charles, Louis Armstrong, Bing Crosby vagy Frank Sinatra. A dal népszerűségét jól mutatja, hogy 1945-re Seress Rezső számláján összesen 370 000 dollár jogdíj halmozódott fel, a zongorista azonban soha nem részesülhetett e mesés gazdagságból. Nyugaton nevét széles körben ismerték, Magyarországon a háború idején munkaszolgálatra vitték. A legnagyobb haszon, amit Seress a Szomorú vasárnaptól nyert, a puszta élete volt, ugyanis egy német katonatiszt, aki korábban látta Budapesten játszani, három és fél évnyi szenvedés után megmentette őt.

Szomorú hétköznapok

A háború után Seress Rezső visszatért a fővárosba, és egészen haláláig nem is mozdult ki onnan. Felesége, a „szép Helén” fűvel-fával megcsalta, végül elhagyta. Rezsőt semmi sem tarthatta vissza – mégis maradt. Amerikában mesés pénzösszeg és lehetőségek várták, de Seress még 1956 zűrzavarában sem élt a távozás lehetőségével. A proletárdiktatúra indexre tette slágereit – ő maradt, és az Akácfa utcában, majd régi helyén, a Kulacs Vendéglőben folytatta „karrierjét”.

Az ’50-es évek második felére neve kezdett feledésbe merülni, a „kis Seress” dalai helyett már Elvis Presley és a Beatles hozta lázba a közönséget.

Korunk kiváló zeneszerzője, Presser Gábor mesélte egy interjúban: „Én egy ideig egy házban laktam Seress Rezsővel, épp az alatta lévő emeleten. Emlékszem, mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után.” A komponista, aki olykor csak egy kézzel tudott zongorázni, hangja erőtlen volt, és a kottaolvasást-írást soha nem tanulta meg – mégis világhírű lett –, mindinkább elzárkózott a külvilág elől, és depressziójától vezetve végül elege lett az életből. Igaz, szegény Seressnek még az öngyilkossága is félresikerült: lakásának ablakából kiugorva próbált véget vetni életének, azonban az esést túlélte, csak lába tört el. Szándékához sajnos következetes maradt: 1968. január 11-én – egy szomorú csütörtökön –, egy budapesti kórházban gipsze drótjával fojtotta meg magát