Nyaralásneurózis

Úgy tűnik, hozzánk is elért a nyaralásneurózis: elutazni jó messzire, de mindenáron. Vége a régi idők egyszerűségének, amikor csak úgy lazán, önhatalmúlag, saját szempontok szerint dönthetett a szabadságoló, hogy miképpen használja ki napjait. Persze, ki sírná vissza letűnt korok blokkban, meszeléssel töltött nyári szabadságait vagy azokat a falusiakat, amelyeken kizárólag mezőgazdasági munkával és állattenyésztéssel kellett foglalkozni, esetleg a telekieket, ahol előbbihez még napi néhány óra ház- és kerítésépítés is társult.

(Aktív pihenés – mondták mész- és malterkeverés vagy pityókakapálás közben vigasztalólag a nyári szabadságuk derekán szüleink, és rámutattak arra, hogy ezenközben mily friss a levegő, mennyire szép a táj, és milyen finom tejet adnak nekünk a tehenek.) Persze tudjuk, akkoriban nem lehetett utazni, és ez ugye, nem volt könnyű.

Most viszont szinte nem lehet nem utazni, és olykor ez is elég nehéz. Sokan majdhogynem szabadkoznak, ha valami közeli, egyszerű módját választják a pihenésnek. Ha nyáridőben találkoznak az erdélyi családok, csak amúgy röpködnek Európa nyaralóhelyeinek nevei, a félpanziós és ollinkluzív helyfoglalások Máltától Bulgáriáig, Görögországtól Horvátországig.

Persze nagy öröm az, hogy most már az erdélyi ember is ki tud mozdulni, még ha – ezt azért ritkán vallja be, ha hazajön – kicsit csórónak és kisebbségben érzi magát olykor ott is, ahová szól a nyaralójegye.

Pedig hát a nyaralójegyhez gyakran előregyártott életérzés is jár, csomagban kínálják: kisimult arcú, boldog család, amint homokbuckákon botorkál. Amint Niveát ken a szalmakalap alatti részekre. Amint felszabadultan zorbázik és fehér fogsorát kivillantva élvetegen hajókáz. Amint hazatér, és elmeséli a haveroknak. Amint a bejárt helyek nagyszerűségét ecsetelve, fényképeket mutogatva, a költségeket felsorolva erősíti társadalmi helyzetét. Mert – szól a panelsugallat – csak az ilyen nyaralás az igazi, csak hasonló után foghatunk pihenten a következő munkaévhez.

Talán ez is az oka, hogy mintha sokakon úrrá lenne valami mindenen áthatoló és legyőzhetetlen nyaraláskényszer. Menni kell, mert mindenki megy. Mert Kovácsék is. Mert már két éve nem. Mert mindig csak mi nem. Mert hogy néz ki, ha mi nem. Menni kell, hogy ne legyen barnább Kovácsné. Sőt, akár azért is, hogy meglegyen a néhány obligát fészbúkfotó.

És eközben igen gyakran dacolni kell az itthon hagyott kifizetetlen számlákkal és kölcsönökkel, a meg nem csináltatott szekrénysorral és műfogsorral, a turkálós fürdőruhák és strandpapucsok ódiumával. És persze annak állandó izgalmával, hogy az oly nehezen kigazdálkodott pénz oda, ha valami nem úgy sül el, mint ahogy az előregyártott életérzés-kínálat szerint kellene.

Persze elutazni és jól nyaralni nagyszerű. De a nyaralás nem holmi cselekvéssor csupán, amelyet kipipálva már egészen biztosan megvolnánk vele. Jó dolog legalább egy időre teljesen elszakadni attól a szekrénysortól, még akkor is, ha a jónéhány turkálós ruhadarab azért bekerül a csomagba. De a hideg tekintetek, az unott bólogatások, a rideg mozdulatok, a felemelt hangok, az üres közös csendek, az élesen elszisszentett szavak nem maradnak itthon.

A nyaralás ténye nem hozza el a nyaralás érzetét, a nyaralás belső utazás is talán, teljes önelengedés és feloldódás. Nyaralás minden jól és langymelegként megélt alkony, nyaralás egy átéléssel elkortyolt pohár fehérbor egy nyárikertben, egy jó beszélgetés az estébe világító tűz mellett és nyaralás néhány jó könyv vagy film is, amelybe ideig-óráig háborítatlanul alámerülhet az ember.

Bármilyen messze menjünk is, az életünk velünk tart.