László király, a megosztott ország ereje

(folytatás 7. lapszámunkból)

Az 1074-es vereség után a nyugati határszélen egy keskeny sávot birtokló Salamon király Pozsonyban maradt. Géza herceget az 1074-es székesfehérvári országgyűlés királlyá választotta. Hívei unszolására foglalta el a trónt, s bár királynak nevezték ki, de hosszú ideig nem koronáztatta meg magát. A nándorfehérvári lovagias magaviseletéért VII. Michael bizánci császár koronát küldött neki 1075-ben. A történészek szerint ez az a korona, amely a Szent Korona alsó részét alkotja.

1074. október 28-án VII. Gergely pápa is megtámadta Salamont, mert az Magyarországot hűbérül ajánlotta fel a német–római császárnak. A pápa Gézát 1075. március 23-án az ország függetlenségének védelmére buzdította, IV. Henrikre pedig 1076. február 22-én kimondta az átkot. Géza király Vácon székesegyházat, Mogyoródon emléktemplomot, Garamszentbenedeken apátságot alapított. 1076 karácsonyán a szekszárdi templomban meghallgatott nagymise után sírva jelentette ki, hogy lemond a trónról, amiről azonban a magyar főurak hallani sem akartak. Uralkodása során a király állítólag többször át akarta adni trónját Salamonnak, és csak főemberei tiltakozása miatt maradt hatalmon. Feltehetőleg Géza szándéka nyomán kezdődtek 1077 áprilisában tárgyalások Salamon megbízottjaival, amelyek során a király váratlanul megbetegedett, majd április 25-én 33 esztendős korában meghalt. A kortársak mérgezésre és Salamonra gyanakodtak. A főurak Géza halála után sem voltak hajlandók Salamon visszatéréséről tárgyalni, ezért Géza öccsét, Lászlót (1077–1095) választották uralkodónak. A három évig trónon levő Gézát az általa alapított székesegyházban temették el Vácon.

Salamon, a királyság nélküli uralkodó

A Pozsonyba meghúzódó Salamon helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Sógorát, Henrik császárt saját belügyei kötötték le, ezért csak 1079 tavaszán küldött csapatokat Salamon megsegítésére, de ez mindössze a birtokolt országrész megtartására volt elég. Kilátástalan helyzetében 1081 tavaszán Salamon úgy döntött: lemond a trónról, ha volt királyhoz méltó ellátást kap cserébe. Döntése ellenére 1082 körül mégis összeesküvést szőtt László király ellen. Terve azonban László tudomására jutott, aki Salamont elfogatta, és Visegrádon záratta börtönbe. 1083-ban azonban István király, Imre herceg és Gellért püspök szentté avatásakor kegyelemben részesítette, és szabadon bocsátotta. Salamon azonban hajthatatlan maradt, és kezdeti fogadalmát másodszor is megszegve, nem mondott le a magyar koronáról. Szabadulása után első útja Regensburgba vezetett Henrikhez, akitől újra elutasító választ kapott, mert még mindig a pápával hadakozott. Ezt követően a moldvai besenyőknél keresett szövetségest: megállapodott vezetőjükkel, Kuteskkel, hogy ha segítenek visszaszerezni trónját, nekik adja Erdélyt, illetve elveszi feleségül a besenyő vezér lányát. Az 1085-ben meginduló hadjárat során László király vereséget mért a trónját visszaszerezni akaró Salamonra, és megsemmisítette az ellenséges sereget.

Salamon a László királlyal folytatott csatából ugyan megmenekült, de a végzetét nem kerülhette el: a besenyők oldalán a Macedónia vidékén tanyázó Cselgu vezérhez csatlakozott, aki 1087-ben a Bizánci birodalom ellen vezetett hadjáratot. A magyar exkirály ennek a kalandozó hadjáratnak a során vesztette életét, így Lászlónak többé nem kellett osztozkodnia a magyar trónon.

A legendás király

A források szerint László erős akaratú, hatalmas termetű férfi volt, aki „a többi ember közül vállal kimagaslott”. A harcban való jártassága, a csatákban mutatott személyes bátorsága miatt a századok folyamán fokozatosan népszerűvé vált. A kezdet Könyves Kálmán idejére tehető: ebben az időszakban írt Hartvik püspök elismerően László erkölcsösségéről, erényességéről és vallásosságáról. A László-kultusz kibontakozása III. Béla király idején folytatódott, aki 1192 júniusában pápai jóváhagyással szentté avatta I. Lászlót. Ennek nyomán a kialakuló magyar lovagi kultúra és életmód őt tekintette példaképének. Károly Róbert és I. Lajos hódoló tisztelettel adóztak a lovagkirály emlékének. Nagy Lajos aranyforintja hátoldalára László képét verette, s ez a 15. század végéig kötelező hagyomány maradt a királyi pénzeknél. Luxemburgi Zsigmond király azért látogatott el Váradra, hogy megtekintse László sírját és ereklyéjét, majd kívánságának megfelelően, halála után László mellé temették el.

I. Lászlót Somogyváron temették el, később azonban holttes­tét átvitték Nagyváradra, s ott helyezték örök nyugalomra. Nagyváradi sírja csodatevő zarándokhellyé vált. A 15. század elejéig a váradi székesegyházban őrizték kürtje és csatabárdja mellett fejereklyetartó mellszobrát, amelyre peres ítéletek résztvevői és főúri összeesküvők tettek esküt. Az eredeti mellszobor a 15. század elején megsemmisült, helyette újat készítettek, amelyet napjainkban Győrben őriznek.

Testi és lelki képességei miatt I. Lászlóban a magyar katolikus egyház a csodatévő harcos szentet tisztelte. Úgy tekintett rá, mint a magyar történelem sikeres országépítő uralkodójára, aki kemény kézzel szilárdította meg a legyengült államot, másrészt pedig a keleti nomád népek pusztításaitól, a német terjeszkedéstől és a pápai hűbéri alárendeléstől megvédte országát. A népét győzelemre segítő László kultusza tovább élt a későbbi évszázadokban is. A nehéz háborús időkben a magyarság László királytól remélt segedelmet; a magyar katonák László nevét kiáltozva rohantak a törökre. Számos monda, legenda kötődik a nevéhez.

A Tordai hasadék mondája

László király nehéz harcot vívott Erdélyben a kunok ellen. A küzdelemben Torda mellett vereséget szenvedett. Futott a magyar sereg, futott a király is. Ott vágtattak a Torda feletti hegyen: elől a magyarok, nyomukban a vérszomjas kunok. Amikor Szent László hátrapillantott, azt látta, hogy a kunok annyira a nyomába értek, hogy fejszéjükkel csaknem levághatták. Ekkor a király felsóhajtott, és imájával Istenhez fordult: „szabadíts meg, Uram, érted harcoltam!” Isten meghallgatta imáját, s csodát tett: a hegyet kettérepesztette. A kunok ekkor megrettenve rántották vissza lovukat, mert egy szempillantás alatt a király és köztük toronymagasságú üreg keletkezett. A király lova patkójának helyét még évszázadok múlva is látták, és az arra járóknak gyakran mutogatták a helybéliek.

Béltek-puszta

Amikor Szent László meg akart pihenni, befogatott hintójába, és lejött a Nyírségbe. Itt sétált, vadászott, de legjobban szerette a fölkelő meg a lenyugvó napot nézni. Gyakran napokig kalandozott, vadászott néhány jó emberével és hű katonájával a tanyák között. Nézegette a termést, gyönyörködött az állatokban, és kérdezgette az embereket, kinek mi kívánnivalója van.

Egy alkalommal nagyon megszomjazott. Ledőlt egy bucka aljába, és frissítő italt kért kísérőitől. Futottak azok annyifelé, ahányan voltak, de volt ott egy parasztlegény, aki mindegyiküket megelőzte. Odanyújtott a királynak egy fél tököt, és a következőket mondta: „használja felséged!” Szent László jót húzott a hideg borból, mert az volt a tökben. Amikor szomjúságát eloltotta, így szólt a legényhez: „be édes a béle ennek a töknek, megéri a pusztát, amelyiken vagyunk!” Azzal jókedvében a pusztát a parasztlegénynek ajándékozta. A legény, amikor megházasodott, azon a pusztán telepedett le. A falut Bélteknek nevezte el.

Szent László pénze

A kunok nagy sereggel támadták Kolozsvár falait, és majdnem elfoglalták a várost. Amikor László király ezt meghallotta, összegyűjtötte seregét és megtámadta a kunokat. Hullottak a kunok, s lóhalálában menekültek a magyarok elől. László király serege pedig vágta, aprította a menekülőket. Ekkor a kunok vezére kibontotta a tarisznyáját, s a sok aranyat az üldöző magyarok elé borította. Példát vettek tőle a többi kunok is: csak úgy szórtak az aranyat a magyarok megállítására. A kun vezér jól számított. Amikor a magyarok a sok kincset meglátták, leugráltak a lóról, és kapkodták az aranyat. Megfeledkeztek a kunok üldözéséről, s csak a kincsre gondoltak.

László király egy ideig kérte a vitézeket az üldözés folytatására, de a kincsvágy a királyi szónál is hatalmasabb volt. Ekkor László király Istenhez fordult segítségért:„Uram, segíts meg, éretted harcoltam!” Csoda történt: Isten a sok aranyat, amit a kunok a földre szórtak, kővé változtatta. Azon a vidéken sokáig mutogatták az aranyból lett köveket, amelyeket Kolozsvár népe Szent László pénzének nevezett.

Szent László király halála

Felvidéken, Nyitra városában halt meg a király. Nagy bánat, nagy siralom támadt, amikor halálának híre elterjedt. Gyászba borult egész Magyarország: három esztendőn át díszes öltözetet senki sem viselt, senki sem táncolt, vigasságot sehol sem rendeztek.

László király úgy rendelkezett, hogy holttestét Nagyváradon a templomban helyezzék örök nyugalomra. Nagy nyári meleg volt. A főurak szerint abban a melegben holttest olyan hosszú utat nem tehetett meg, mivel a test romlandó, s felbomlik a hőségtől. A szent király holttestét Székesfehérvárra vitték, mivel ott nyugszik a többi magyar király. Útközben a királyi holttest szállítói egy szálláshelyen elaludtak. Amikor a halottkísérők hajnalban felébredtek, körülnéztek, de a szekeret sehol sem látták. Keresni kezdték. Minden helyet bejártak, de nem találták meg. Végre a Nagyvárad felé vezető útra tértek. Ott megpillantották a szekeret, amely ott gördült a váradi úton. De nem barmok vonták, hanem Isten angyalai taszították. Amikor a halottkísérők a csodát látták, mindnyájan leborultak, és Istent dicsérték. Ezután kételkedés nélkül Nagyváradra mentek, és a szent testet, amelynek a hőség nem árthatott, a templomban eltemették.

(folytatjuk)