Kánkánreneszánsz Franciaországban

A Párizsban is nagy népszerűségnek örvendő tánctanfolyamok adták az ötletet a Paradis Latin januárban indult kánkánóráihoz. Az akciót eredetileg imázsjavításnak szánta a francia főváros egyik legrégebbi szórakozóhelye, amelynek tornyos, 700 férőhelyes kupolás színháztermét Gustave Eiffel tervezte.

A legendákkal ellentétben a Paradis Latin, a Lido vagy a Moulin Rouge varietéműsorainak közönsége – amelyekre a belépő ára vacsorával együtt 150-200 euró között mozog – hetven százalékban még mindig francia. A külföldi turisták szervezett nagyobb csoportokban érkeznek, hogy lássák a manapság elsősorban kelet-európai és amerikai táncosok által előadott hagyományos táncműsort. A Paradis Latin revüjének vezetőtáncosa egyébként Dana Moore, Románia egykori ritmikusgimnasztika-bajnoka, maga is részt vesz a kánkánoktatásban, amelyet eredetileg havi egy alkalommal hirdetett meg a kabaré. Francia lapok tudósítói lelkesen írják: hivatalnoknők, értelmiségiek, családanyák számára egyedülálló közösségi élmény a franciásan szólva „frufru-rázás”, mindannyian az idő rövidségére panaszkodnak az óra végeztével, amely egyébként igencsak fárasztó, de nagyszerű kardiómozgás. Az oktatást irányító Marie-Laure Philippon koreográfus szerint nem árt előre edzenie annak, aki a Paradis Latin történelmi nagytermében ropná, és nem utolsó sorban hajlékonyságán dolgoznia. Már az alaplépésnek számító lábemelés is nagy hajlékonyságot és egyensúlyérzéket igényel, nem is beszélve a Le port d’armes (Fegyverviselés) nevű figuráról, amely megvalósításakor a lábat a mellkashoz kell emelni, és tartani hosszú pillanatokig.

 Túljelentkezés és időutazás

Úgy tűnik, az előzetes edzésre bőven jut ideje a kán-kán órákon részt venni vágyónak: a meghirdetett 12 helyre ugyanis átlagosan 3 ezren jelentkeznek. Éppen ezért április óta már hetente egyszer bárki belekóstolhat a 130 évvel ezelőtti Párizs éjszakai hangulatának kulisszatitkaiba. A Paradis Latin ugyanis a táncórák mellett egy nosztalgikus világot is megidéz: kétórás időutazást kínál a jelentkezők számára. A résztvevőket – mint egy Toulouse-Lautrec festményen – a Paradis Latin jelmezes táncosai fogadják a kabaré lépcsőjének vörös szőnyegén, az öltözőkbe kísérik, ahol a táncosnők sminkelik ki és fodrászolják meg őket. A fekete legginghez és pólóhoz igazi súlyos kánkánszoknyát is kapnak, csizma helyett azonban biztonságosabb sportcipőben gyakorolják Marie-Laure Philippon koreográfus irányításával Offenbach zenéjére a valamikor frivolnak számító akrobatikus táncot. Miközben a pincérek a nézőtéren a vacsorához terítenek és a pezsgős vödröket helyezik el az asztalokon, a Paradis Latin megvilágított színpadán egyszerű bemelegítő gyakorlatokkal és lábemelésekkel kezdődik a másfél órás műhelymunka, ami nem igényel semmilyen táncos előképzettséget. A kezdő sasszék és szoknyaemelések azonban nagyon gyorsan egységes kétperces koreográfiává állnak össze, amelyhez nagy segítséget jelent, hogy minden civil tanulónak egy figyelmes profi táncos a partnere. A koreográfus azt is megtanítja, hogyan lehet tökéletes spárgázást imitálni: a földön elterülő szoknya alatt az ember az egyik lábát hátrafelé behajlítja, ráül, miközben az elöl lévő lábát a közönség felé kinyújtja.

 Válságtánc

A táncóra végén a résztvevőknek a Paradis Latin egy abszint- és málnaalapú pezsgőkoktéllal, vörös színű habos házi süteménnyel és egy igazoló oklevél átadásával köszöni meg a szorgalmas munkát. A részvevők szerint a 95 eurós részvételi díj megéri az élményt. A kánkán legendás, a táncóra vicces, egyáltalán nem ódivatú – mondják. Marie-Sophie Tékian, a Paradis Latin művészeti vezetője szerint válságidőszakban az embereknek szükségük van arra, hogy visszataláljanak a gyökereikhez. A kánkán pedig tipikusan a párizsi kabarék hőskorát idézi, amely a jókedv és a biztonság világa volt.