Egy düledező viskótól a Nobel-díjig

„Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.”

Albert Camus: Közöny

Mélynyomorba született az algériai Mondoviban egy földművelő francia férfi és egy analfabéta spanyol asszony gyermekeként Albert. Apját csak egy megsárgult fotóról ismerte, Lucien Camus ugyanis az első világháború kezdetén halálos fejlövést kapott. Hogy az apa nélkül maradt Albert és bátyja ne haljanak éhen, az anya „jobban szituált” testvérére bízta nevelésüket – innentől kezdve a Camus-testvérek egy villany és víz nélküli, düledező házban éltek. A nyomorúságos körülmények, a szegénységben és nélkülözésben megélt gyermekkor Camus egész életfilozófiáját meghatározták. Felnőttkora és művei gyakorlatilag a nyomor, a kínzások, a szabadság hiánya elleni lázadásról szóltak, szinte természetszerűleg vált baloldali, antikolonialista és antiburzsoá nézeteket valló filozófussá.

Gyenge fizikai felépítése, a család szegénysége miatt az iskolában a többi gyerek gúnyolódásainak kedvenc célpontjává vált. Tetőzte a bajt, hogy anyai nagyanyja kézzel-lábbal tiltakozott Albert taníttatása ellen, ő mindössze pénzt kereső munkaerőt látott a fiúban. Camus szerencséjére tanárai hamar felismerték értelmi képességeit, és mindent megtettek, hogy tandíjmentesen, ösztöndíjjal járhasson iskolába. Ő maga is tett annak érdekében, hogy társai, tanárai elfogadják: sportolásra adta a fejét, még egy fociklubba is beiratkozott, hogy bizonyos státust vívjon ki magának osztálytársai körében, ám tüdőbaja olykor a tanulásban is akadályozta, nemhogy a sportban. Az Algériai Egyetemre járt filozófia szakra, de záróvizsgáit éppen betegsége miatt nem tette le. Vetélytársa, Jean-Paul Sartre emiatt lenézőn nyilatkozott róla – filozófiai műveit, a Sziszüphosz mítoszát és A lázadó embert nemcsak dilettáns munkáknak ítélte, de egyenesen káros hatásúnak –, de prózaírói és drámaszerzői tehetségét mindig is elismerte. A nézeteltérések ellenére barátok voltak, noha eszmerendszerük, világnézetük később szöges ellentétbe sodorta őket.

Ifjú korától izgatta a színházművészet és a drámairodalom. Már Algériában részt vett műkedvelő társaságok tevékenységében. Maga is játszott, sőt, sokan jó színésznek is tartották. A harmincas években Franciaországba költözött, szocialistának mondta magát, és baloldali lapokba írt érdekes cikkeket. Több francia írótársához hasonlóan 1934-ben beiratkozott a Francia Kommunista Pártba, de a „szerelem” nem tartott sokáig. Történt, hogy 1936-ban moszkvai utasításra minden antikolonialista propagandát megszüntettek, mert az a fegyverkező Németországgal szemben Franciaország védelmét gyengítette volna. Camus, aki szívén viselte az arabok szociális és politikai egyenjogúságát, felháborodott pártja pálfordulásán. Hamarosan tudomást szerzett a sztálinista hatalom atrocitásairól, a bolsevikok rémtetteiről, és 1937-ben, kiábrándulva a politikából, kilépett a pártból.

Első két kötete visszhangtalan maradt, így idejét az újságírásnak és a szerkesztői munkának szentelte. Ám a kemény munkaórák után már írta első jelentős regényét, a Közönyt. André Malraux közbenjárására a Gallimard kiadó meg is jelentette a regényt. A Közöny hatalmas sikernek bizonyult, nem csak az olvasók, de a kritikusok körében is. Sartre is elismeréssel méltatta a művet, és Camus még ugyanebben az évben megjelentette a Sziszüphosz mítosza című filozofikus alkotását is.

Az irodalmi közvélemény Sartre mellé emelte az egzisztencializmus piedesztálján, a két író kapcsolatáról, habitusáról a leghűbben Simone de Beauvoir, a kitűnő írónő, Sartre élettársa számolt be Mandarinok című kulcsregényében.

Camus a háború után írta meg A pestis című regényét – a modern francia irodalom egyik alapművét, 1957 decemberében pedig az irodalmi Nobel-díjat is átvehette. A kiváló intelligenciájú író-filozófus ekkor követte el élete végzetes hibáját: a pénz egy részéből nagy teljesítményű sportkocsit vásárolt. 1960. január 4-én Párizs felé száguldott egyik barátjával, amikor megcsúszott, és egy fának ütközött. Mindössze 47 éves volt.

Önéletírása, ahogyan egész életműve, torzóban maradt…

 Camus-idézetek

• „Nincs szükség Istenre, hogy megteremtse a bűnösséget, sem pedig, hogy büntessen. Felebarátaink is megteszik, a mi segítségünkkel.”

• „Az ember néha megtéved, kétkedika nyilvánvaló valóságban, még akkor is, ha felfedezte egy jó élet titkait.”

• „A végzés, amelyet másokra kimondunk, visszaszáll a fejünkre, s bizony némi rombolást is végez.”

• „Aki egyedül van, Isten nélkül és parancsoló nélkül, borzalmas annak a mindennapok súlya.”

• „A magányban, s ha fáradtak vagyunk, hiába, könnyen prófétának tartja magát az ember.”

• „Mindennemű szabadság végén ott van mindjárt az ítélet.”

• „A bűn mindig talál ügyvédeket, az ártatlanság pedig csak néha.”

• „Egy ország annyit ér, amennyit asajtója.”