Cseh Tamás, a felejthetetlen

Családtagjai azt mesélték, mosollyal az arcán halt meg. Szerzőtársa, Bereményi Géza a ravatalnál ezeket mondta: „Én, aki láttam, hány remek ember hal meg hiábavalóan, végre állíthatom valakiről, terólad, Tamás, téged itt szeretnek, és szeretni fognak. Erdélytől Kanadáig és az Egyesült Államokig, ahol csak magyar szórványok élnek, mindenhol boldogan emlegetnek téged. Életem szerencséje volt, hogy találkoztam veled. Nem mondom, hogy Isten veled, mert ahogy ismerlek, a legváratlanabb pillanatokban fogok még veled találkozni”. Azok, akik valaha is hallották akár egyetlen dalát is, sosem felejtik el versmondáshoz közeli, megrázó vagy vidám előadásmódját. „Látszólag egy adott korhoz kötődik Cseh Tamás szellemisége, dalaiban egészen egyszerű dolgokról énekelt, és hozott létre örökérvényűt” – emlékezett Bérczes László rendező, a művész barátja, aki a szabadság megélésében látta Cseh Tamás személyiségének erejét. Halálhírének hallatán másik jóbarátja, Eperjes Károly színművész a következőket mondta: „Egy gyémánt ember volt, s reménykedtünk, hogy bírja tovább a küzdelmet ez a kemény férfi, de most meghajolt Isten akarata előtt”.

Egy házibuli hozadéka

Cseh Tamás Budapesten született 1943. január 22-én. Tizenhárom éves koráig a Fejér megyei Tordason élt. Tanítónak készült, elvégezte a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, majd az egri Tanárképző Főiskolára és a budapesti Képzőművészeti Főiskolára járt. 1967-1974 között rajzot tanított Budapesten az Üllői úti általános iskolában, nyaranta részt vett a gyermekek balatoni táboroztatásában. A sors 1970-ben hozta össze Bereményi Gézával, dalainak szövegírójával. Egy házibuliban találkoztak, Cseh Tamás akkoriban még angolul énekelte saját szövegeit, a buli hevében Géza felajánlotta, hogy ő majd ír a már meglévő dallamokra magyar verseket, de Tamás alig hallotta, mit mondtak neki. Hajnalban szétoszlott a társaság, az énekes rohant tanítani. Bereményi délutáni – első és, mint kiderült, zenetörténeti jelentőségű – látogatására így emlékezett Cseh Tamás egy interjúban: „Tanítás után hazamegyek, és lezuhanok a sodronyomra, mert egy sodronyon aludtam. Arra riadok, hogy valaki eszméletlenül nyomja a csengőt. Kimegyek, ott áll Bereményi Géza. Tudod, megbeszéltük, mondja, én meg állok ott az ajtóban valószínűleg álmosan, kócosan. Teljességgel elfelejtettem, hogy jönni fog ez a fiú. Ezer ilyen este volt már. Éjszakánként megváltottuk a világot, aztán reggelre elfelejtettük. Nem tudom, mi lett volna, ha nem vagyok otthon. Vajon Géza megismételte volna a látogatást? Mint kiderült, ő igen pontos volt, másodpercre pontosan csöngetett később is, én meg rendetlen voltam, az iskolából is mindig késtem, emiatt állandóan balhéim voltak. Később éppen Géza szoktatott le erről.” Ettől kezdve Cseh és Bereményi a kulturális élet „féllegális” színterein – lakásokon, házibulikban, az Egyetemi Színpadon, a Huszonötödik Színházban – tűntek fel összetéveszthetetlen hangulatú dalaikkal, amelyek egyébként a kor zenei divatjának a legkevésbé sem feleltek meg sem akkor, sem később.

Dalok, lemezek, indiánosdi

Az első Cseh Tamás-lemez Bereményi Géza dalszövegeivel 1977-ben jelent meg, közreműködött rajta Másik János. A Levél nővéremnek című album teljesen elütött az addig magyar nyelvterületen megjelent zenei alkotásoktól. (Bereményi nélkül csak két lemezt készített: 1988-ban Csengey Dénessel a Mélyrepülés címűt, majd – egyik utolsó nagy munkájaként 2004-ben – Ady Endre verseiből Novák János zenéjével adott ki egy albumot.)

A rendszerváltozás környékén már-már úgy tűnt, a hetvenes évektől a nyolcvanas évek végéig töretlen életmű megtört, Cseh Tamás és Bereményi alkotói kapcsolata elfáradt. Sokan úgy vélték, az új időkben már nem működik az a fajta szöveg és zene, ami a kádári időkben lenyűgözte a hallgatóságot. Ám röpke négy év alatt elkészült három lemez: Új dalok, Nyugati pályaudvar és a Másik Jánossal közös, döbbenetes erejű Levél nővéremnek II. Bár e lemezek hatása talán nem volt a korábbiakéhoz mérhető, megmutatták, hogy államberendezkedéstől függetlenül mekkora szükség van lényeglátásra, érzékenységre, költészetre, katarzisra. Cseh Tamás legszebb és legsikeresebb korszaka mindenképpen a hetvenes évek volt, de a megszólalás módja, a dalok témái miatt valamennyi albuma valamiért fontos lehet, hiszen mindig az aktuális korszakot énekelték és zenélték.

Cseh Tamás volt az első indián, aki a Bakonyban létrehozta barátaival a mai napig működő magyar indiántábort, ami önfeledt játék és a rendszerből való kilépés jelképe volt. Idővel a bakonybéli indiántáborban törzsfőnök lett, és indián nevet is kapott, úgy hívták: Füst a szemében. A tábor 1961-től kezdődően évtizedeken át minden évben működött. Az énekes 2007-től már állandó bakonybéli lakos lett, de a gyógykezeltetése miatt rendszeresen vissza kellett térnie Budapestre. „Indián könyvet” is írt Hadiösvény címmel. Így kezdődik: „Ajánlom ezt a könyvet barátaimnak, akikkel 1961-ben egy hegyi tisztáson felvertük az első indián sátrakat. Tiszta törvényekre, egyszerűségre, átlátható, értelmezhető világra vágytunk.” Másik indián-könyve a 2006-ban kiadott Csillagokkal táncoló Kojot.

Emlékezet

2011-ben emléktáblát kapott Antoine és Désiré, Cseh Tamás és Bereményi Géza szerzőpáros két irodalmi figurája annak az épületnek a falán, ahol 40 évvel azelőtt a legendás páros egy közös albérletben megírta első közös dalát. 2012-ben szoborállítási tervpályázatot írt ki Újbuda önkormányzata az énekes-dalszerzőnek a fővárosi Gellért téren.
A szobrot 2013. szeptember 6-án avatták fel a tér Budafoki úthoz közelebb eső, parkosított részén.