Ceauşescu-diktatúra: a megszépült nyomor

Bár az évek múlásával az emlékek megszépülnek, így is döbbenetes, hogy olyan emberek, akik a kommunista érában mindenért hosszú sorokat álltak ki, hidegben és sötétségben tengették napjaikat, és miden lépésüket a Szekuritáté figyelte, visszasírják a letűnt rendszert. Szociológusok, pszichológusok keresik rá a magyarázatot – egyelőre, úgy tűnik: hiába.

Az 1989. december 25-én szitává lőtt Nicolae Ceauşescu az Olt megyei Scorniceşti faluban – később várost fabrikáltak a jelentéktelen településből – született egyszerű parasztemberek gyermekeként. A családhoz fűződő mendemondák szerint a több fiúgyermek közül kettőnek is azért lett Nicolae a neve, mert az apa, Andruţa a névadáskor annyira részeg volt, hogy elfelejtette: van még egy ilyen nevű gyereke. A családfő illuminált állapotban menetrendszerűen verte feleségét és gyerekeit, így nem csoda, hogy a kis Nicuşor 11 éves korában elszökött hazulról. Cipészinasnak állt – mestere szerint pocsék tanulónak bizonyult –, arra azonban hamar rájött, hogy sok dumával jelentős eredményeket lehet elérni a politikában. 1932-ben belépett az akkoriban földalatti mozgalomként illegálisan működő Román Kommunista Pártba, 1936-ban letartóztatták és Doftana börtönébe zárták illegális eszmék terjesztéséért. Másodszor 1940-ben tartóztatták le, a háború éveit gyakorlatilag a börtönben vészelte át, ott ismerkedett meg a kommunista párt későbbi főtitkárával, Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel, akinek védence – egyesek szerint ennél is többje – lett.

Felívelő karrier

A háború után a dadogós, szakma nélküli, semmihez sem értő, de minden lében kanál Ceauşescu karrierje üstökös módjára kezdett emelkedni. 1947-ben feleségül vette az egykori utcalányt – a történelemkönyvekben „mozgalmi szerep” lett a prostitúcióból –, a négy osztályt épphogy elvégző, saját születési dátumát is meghamisító Elena Petrescut, aki félanalfabéta létére később több tudományos dolgozatot is közölt, híres egyetemek választották díszdoktorukká – természetesen jó pénzért. Miután Romániában hatalomra kerültek a kommunisták, Ceauşescu először mezőgazdasági, majd 1950-54 között honvédelmi miniszterhelyettes lett, ő minden idők legfiatalabb román tábornoka is. Gheorghiu-Dej alatt a politikai bizottság tagja, a központi bizottság titkára volt, majd a párthierarchia második embere lett. A kollektivizálásból is derekasan kivette részét: tankokkal és gépfegyverekkel jelent meg a „rebellis” parasztok előtt, szemtanúk szerint pisztollyal kényszerítette a parasztokat a termelőszövetkezetbe való belépésre. 1989 után napvilágot látott dokumentumok szerint 1957-ben a Vrancea megyei Vadu Roşcán kilenc paraszt esett áldozatául Ceauşescu tűzparancsának.

Ő volt az is, aki – későbbi utódjával, Ion Iliescuval együtt – a párt nevében 1956-ban „rendet teremtett” a kolozsvári Bolyai Egyetemen a magyar forradalommal szimpatizáló diákok között. (Az egyetemisták ’56-os fellépése és annak megtorlása súlyos következményekkel járt: 1959-ben megszüntették az önálló Bolyai Egyetemet, az intézkedés elleni tiltakozásul Szabédi László költő és Csendes Zoltán rektorhelyettes öngyilkos lett.)

A Kárpátok géniusza

1965 márciusában megörökölte a pártfőtitkári széket, hatalmát pedig oly módon konszolidálta, hogy 1967. december 9-én átvette az államtanács elnöki tisztségét is. Amikor 1974-ben a Nagy Nemzetgyűlés Románia elnökévé is megválasztotta, emlékezetes fotó készült az egykori suszterinasról: jogarral és országalmával pózolt, noha a román történelemben még csak említést sem tesznek hasonló ereklyékről. Akkor már teljesen átadta magát a dáko-román kontinuitáselmélet zavaros téziseinek, a dák és román királyok kései utódjának tartotta magát.

Ám az államelnökségig még történt egy s más. Meglepően hangozhat, de Ceauşescu 1965 táján meglehetősen népszerű politikus volt, akinek liberálisabb, a szovjetektől független külpolitikai elképzelései reménnyel töltötték el későbbi „alattvalóit.” Sokan hittek még a kommunista rendszer áldásaiban, és ezt a hitet táplálta egy ideig Ceauşescu is, például a cenzúra enyhítésével, a nacionalista szólamokkal és a Szovjetunió elleni határozott fellépéssel. Miután 1968-ban Bukarest elítélte a csehszlovákiai bevonulást, még a nyugati hatalmak vezetői is kezdtek felnézni rá, szinte keresték az alkalmat, hogy tárgyaljanak vele. Ceauşescu ki is használta ezt, és olyan politikusokkal ült egy asztalhoz, mint Charles De Gaulle, Richard Nixon vagy Anver Szadat egyiptomi elnök. Igaz, a ’80-as években Erzsébet királynő már kifogást keresett és talált, hogy ne kelljen találkoznia Románia diktátorával.

Húszmilliós láger

Akik hittek benne és a rendszerben, azoknak minden álma összeomlott 1971-ben, miután visszatért távol-keleti körútjáról: a Kim Ir Szen-féle ideológia, valamint Mao kulturális forradalma akkora hatást tett a Ceauşescu-házaspárra, hogy ők is a Szovjetunióval szembekerülő elvtársak útjára léptek.

Az 1971-es „júliusi tézisek” fele sem volt tréfa: bár a sztálinizmust maga Hruscsov is régen elítélte, Ceauşescu neosztálinista és erőszakos nacionalista eszméket kezdett hirdetni, ami a cenzúra szigorodásával, titkosszolgálati terrorral és növekvő önkénnyel járt. Az egyszerű parasztember despotikus hajlamai egyszeriben felszínre kerültek, Ceauşescu saját tervei és vágyai alapján, a realitások és következmények teljes figyelmen kívül hagyásával kezdte kormányozni az országot. Grandomán terveket szőtt, személyi kultusza a tetőfokára hágott, a köznép mindeközben gyakorlatilag egy nagy és sötét börtönben tengette napjait. Miközben csatornát építtetett a Duna és a Fekete-tenger között a hajóútvonalak lerövidítése érdekében, az üzletek szép lassan kiürültek, a nép szó szerint éhezett, az állandó energiatakarékoskodás miatt pedig hidegben és gyertyafény mellett ücsörgött. Igaz, hogy mindenkinek volt munkahelye, ám minden kézzelfogható eredmény nélkül. Munkanélküliség elméletileg nem volt, aki nem tudott vagy nem akart elhelyezkedni „a munka mezején”, annak hamar találtak elfoglaltságot a bányákban, a csatornánál vagy a Nép Háza építkezéseinél.

A diktátor megalomániájáról Bukarest is híven tanúskodik: 1965 és 1989 között házakat, stadionokat, évszázados templomokat romboltak le, hogy Ceauşescu ízlésének megfelelő épületek kerüljenek a helyükre. („Megjelent egy olyan pletyka is, miszerint Ceauşescu egy tömbházat akart felépíteni Temesvár központjában, a katedrálissal szemben, hogy amikor látogatóba jön, ne lássa többé az Opera erkélyéről” – mesélte Ceauşescu bukása után egy helybéli történész).

Az „Aranykor” esztelen iparosításának egyik legsúlyosabb következményeként gyökeresen megváltoztatták a a magyar lakta vidékek etnikai összetételét, Erdély városaiban tömbháznegyedek épültek a Moldvából és Olténiából betelepített munkások számára. Mindeközben Ceauşescu fényképei, szobrai meghódították a köztereket és középületeket, elnöki reprezentációja pedig a koronás uralkodókét is felülmúlta. A központilag támogatott bizalmatlanság oda vezetett, hogy a fél ország besúgó, a másik fele besúgott lett, a Szekuritáté terrorja pedig hamarosan minden képzeletet felülmúlt. Egy rossz helyen rosszkor elmondott vicc súlyos börtönéveket vonhatott maga után, egy külföldi rokon látogatása (olykor csak levele) az illető karrierjébe is kerülhetett.

A babonás diktátor

Noha a Ceauşescu-család valamennyi tagja a legmagasabb tudományos elismerésekben részesült, primitív észjárásuk minduntalan kiütközött rajtuk. A ’70-’80-as években például felmerült, hogy az egykor királyi tulajdonban lévő Peleş-kastélyban rendezzék be a rezidenciájukat. A Peleş-kastélyt kezelő muzeológusok azonban ügyesen kihasználták a Ceauşescu-házaspár betegségektől való félelmét, legalábbis ezt állítja az „Aranykor” egyik legendája.

A történet a következő: amikor kiderült, hogy Ceauşescuék a tulajdonukba szeretnék venni a Peleş-kastélyt, mindenki megrémült attól, hogy az ország első házaspárja átépítéseket és bontásokat készül végrehajtani a múlt század híres építészei által tervezett szép kastélyon. Hirtelen ötlettől vezérelve a muzeológusok azt kezdték híresztelni, hogy a kastélyban „garázdálkodó”, a faelemeket támadó gomba az emberre is nagyon veszélyes. A hiszékeny, és betegségektől rettegő házaspár azonnal lemondott tervéről, így a kastély viszonylagos biztonságban vészelte át a kommunista időket. Ma már azt is tudjuk, hogy a diktátor „tudós” neje például cigányasszonyokhoz járt jósolni, hogy megtudja, mit hoz a jövő.

Azt valószínűleg senki sem merte neki előrevetíteni, hogy golyó általi halállal fejezi be földi pályafutását…