Apollo–11: földi holdmisszió?

Az Apollo-program ötödik űrutazókkal végrehajtott repülése volt az Apollo–11. Akik megélték a Holdra lépés történelmi jelentőségű eseményét, ma is kívülről fújják az űrutasok nevét: Neil Armstrong parancsnok, Edwin „Buzz” Aldrin, a holdkomp pilótája, és Michael Collins, aki az égitest körül keringő űrhajót irányította, míg kollégái a Holdon tartózkodtak. Negyvenöt esztendővel a történelmi tett végrehajtása után a kisgyerekek is tudják, hogy az első ember, aki a Holdra lépett, a nemrég elhunyt Neil Armstrong volt. Pedig kiválasztása – erről kevesebb szó esik manapság – nem is volt olyan egyértelmű.

Miért épp Armstrong?

Az első, Holdra leszálló űrhajó személyzetének kiválasztása a NASA személyzeti ügyekért felelős vezetője, Deke Slayton és az Űrhajós Iroda vezetője, Alan Shepard feladata volt, aki maguk is űrhajósok voltak. Deke Slayton eredeti elképzelése szerint a történelmi feladatra egy nagy egyéniséget, a legtapasztaltabb veterán űrhajóst kellett volna felküldeni. Első számú jelöltje Virgil „Gus” Grissom volt, ám ő bent égett az Apollo–1 kabinjában, amikor egy földi gyakorlatozás során tűz ütött ki az űrhajóban. Később Walter Schirra (Apollo–7), Frank Borman (Apollo–8), Jim McDivitt (Apollo–9) neve merült fel, ám ők, ahogyan lerepülték a maguk Apollo küldetését, sorban jelentették be, hogy nem kívánnak több űrrepülést tenni. Maradt a „második hullámból” érkező – de szintén tapasztalt – Armstrong–Aldrin–Collins hármas. A NASA vezetői nem voltak könnyű helyzetben, hiszen két ember közül – Armstrong és Aldrin – kellett kiválasztaniuk azt, aki az emberiség történetében elsőként lép egy idegen égitestre.

Mindketten kiváló pilóták és nagyszerű emberek voltak. Armstrong azonban jobban viselte a médiacirkuszt, ami a Holdra szállással járt, főnökei is úgy vélték, ő inkább „mutogatni való”, mint Aldrin. Végül a politika döntött Neil mellett: civil volt, s ezzel a militarizmus látszatát is távol lehetett tartani a történelmi Holdra szállástól. Nyilván a döntés azzal járt, hogy Armstrong jóval híresebb lett, mint a Holdon őt követő társa. Aldrinnak egyébként annyira az idegeire ment a repülést megelőző felhajtás, hogy megpróbálta átkérni magát egy másik, kevésbé történelmi, kevesebb médiafigyelmet magára vonó, ám tudományos szempontból fontosabb repülésre. Slayton azonban világossá tette számára, ha most nem repül, később sem fog, így Aldrin visszakozott és a kijelölt legénység tagja maradt.

Holdat érés, visszatérés

Az Apollo–11 1969. július 16-án emelkedett a magasba a Cape Canaveralen lévő Kennedy űrközpontból, útja a Holdig három napig tartott. Leszálláskor 300 méter magasságra érve élesen kirajzolódott a leszállópont és környéke, ami valósággal megdöbbentette az űrhajósokat: a leszállóponton hatalmas, autó nagyságú sziklák és nagy kráterek voltak, ezek biztos felborulással fenyegettek. A parancsnoknak nem maradt más választása, mint áttérni kézi vezérlésre, mivel a finom pályamódosítások kevésnek látszottak a sziklamező elkerülésére. Armstrong éles manőverezésbe fogott – a szorult helyzetre jellemző, hogy a parancsnoknak még arra sem maradt ideje, hogy az irányítási központnak jelezze a kézi vezérlés tényét –, és elkormányozta a hajót a sziklamezőtől egy simább terület felé.

A sikeres misszió elfelejtette a nehézségeket, pedig a két ember majdnem a Holdon ragadt: a holdkompban valahogy letörött egy életbevágóan fontos kapcsoló, ami nélkülözhetetlen volt a felszállás megkezdéséhez. Hirtelen és zseniális ötlettől vezérelve Buzz Aldrin egy golyóstollat bedugott a letört kapcsoló helyére, megmentve a helyzetet – és az életüket. A Föld légkörébe való visszatérés sikeres volt. Az Apollo–11 1969. július 24-én a Csendes-óceánban landolt, 8 nappal és 3 órával a felszállás után, 15 kilométerre a kijelölt helytől. A vízre érkezéskor az ejtőernyőkbe kapaszkodó szél felborította a kabint, így az fejjel lefelé állapodott meg az óceánban, s csak akkor fordult a talpára, amikor felfújták a kabin tetején levő ballonokat.

Kamu volt?

Az összeesküvés-elméletes forgatókönyvek szerint az Egyesült Államok nem engedhette volna meg magának, hogy a hatvanas évtizedben ne küldjön embert a Holdra, nehogy az oroszok megelőzzék őket. A megoldás óriási átverés megrendezése volt: egy Isten háta mögötti katonai bázison felépítettek egy stúdiót, kráterekkel, homokkal, holdbéli tájjal és minden egyéb kellékkel, az űrhajósokat odavitték, mindenkivel aláírattak egy titoktartási nyilatkozatot, és belevágtak az Orbitális Átverésbe. A kilövés napján egy teljesen üres Saturn V rakéta hagyta el Cape Canaveralt Kennedyt, majd – miután a sajtó kamerái leszakadtak róla – szépen visszazuhant az óceánba. Az úgynevezett visszatérésnél meg a legénységet berakták egy kívülről profi módon összeégetett és összekalapált űrmodulba, amit jól belelöktek a vízbe, ahonnan később az emberiség üdvrivalgásai közepette kiszedték őket.

A kételkedők természetesen bizonyítékokat is találtak: az állítólag a Hold felszínén készült fotók egyikén sem láthatók csillagok, a felvételeken lobogni látszik az amerikai nemzeti zászló, pedig a Holdon nincs levegő, tehát nincs semmiféle légmozgás, ha a Holdon felvett mozgóképeket két és félszeres sebességgel vetítjük, pontosan olyan mozgást látunk, mintha a filmet a Föld gravitációjában rögzítették volna. A kételkedők által idézett csillagászok némelyike esküszik arra, hogy a hatvanas években nem létezett olyan anyagú szkafander, amely az űrhajósokat megvédte volna az instant megfövéstől abban a pillanatban, amikor a Hold légkör nélküli felületén rájuk süt a Nap. De a Földet körülvevő Van Allen övezet sugárzása már jóval azelőtt legyilkolta volna őket, mielőtt kiérnek a világűrbe. És így tovább.

Akik manapság is látják Elvis Presleyt Las Vegasban rulettezni, azoknak nem nehéz bemesélni azt sem, hogy a Holdra szállás tulajdonképpen a Földön történt meg…