Öt karika, négy kérdés

Ballai Attila

A Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) rendkívüli közgyűlése arról határozott, hogy Budapest pályázzon a 2024-es nyári olimpiai játékok megrendezésére. Az igen valószínűsíthető volt, határozott, ünnepélyes és bizakodó igen. Nem mintha a „nem” mellett ne szólt volna egy-két racionális érv, ám erre az opcióra rendkívüli közgyűlést toborozni igencsak súlyos kommunikációs hibának számítana. Hisz négyévente több mint kétszáz ország jut arra a következtetésre, hogy nem kíván házigazdája lenni az emberiség legkedveltebb játékának, de ezt mindegyikük szép csendben teszi.

A nemet ki sem kell mondani, csak az igent. Kérdés persze, mire, mert ezt sem árt tisztázni. Arra, hogy tudnánk-e olimpiát rendezni? Vagy hogy szeretnénk-e? Érdemes-e? Esetleg fogunk-e?

A „tudnánk-e?” megválaszolása a MOB kompetenciája. Természetesen úgy gondolja, tudnánk. Különben bele sem szabad vágni az egészbe. Más kérdés, hogy hétköznapi ésszel felfoghatatlan általános infrastrukturális, létesítménybeli, idegenforgalmi, humánberuházások szükségesek – a MOB-tagok egy részének talán sejtelme sem volt arról, mire voksol igennel –, bár az olcsóbb olimpia Agenda 2020 csomagját mintha nekünk tervezték volna. Az elsődleges szempont nem az adott ország nemzetgazdaságának teljesítőképessége – ha az lenne, nem az Egyesült Államokhoz, illetve Atlantához kötnénk az elmúlt évtizedek legpocsékabb rendezését, még 1996-ból –, hanem az, ki mennyire elhivatott, mekkora, akár meg nem térülő áldozatot képes és kész hozni az ügyért.

Ez viszont már a második kérdés: mennyire szeretnénk, egyáltalán szeretnénk-e olimpiát rendezni? Hát persze, vághatnánk rá. Hisz a sportnagyhatalmak közül még csak mi nem lehettünk vendéglátók, pedig négyszer is pályáztunk. Még az ezredforduló körüli nekibuzduláskor is úgy érződött, a „szeretnénk-e?” nem is érdemi kérdés. Ám azóta változott a világ, és változtunk mi is. Állítom, tíz éve a skótok még dalolva szabadultak volna meg az angoloktól, de tavaly már az együttélésre szavaztak – azaz a létbiztonságra. Már nálunk is a „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” a legaktuálisabb közmondás. Az újabban éppen feltétel és átgondolt jövőkép nélkül bevándorláspárti baloldal még a 2002-es választások előtt riogatott 23 millió román bejövetelével, és ettől sokan úgy megijedtek, hogy 2004-ben népszavazáson deklaráltuk a trianoni határokon kívül rekedt magyarokról, hogy szerintünk nem magyarok, nehogy egy karéj kenyérrel kevesebb jusson. Ennél csekélyebb öncsonkítás lemondani az olimpiai kandidálásról.

Az „érdemes-e?” felvetésre hipotetikus válasz adható. Tizenhat napon át ránk figyelne a világ, és mi büszkék lehetnénk – de mennyi maradna ebből a büszkeségből, figyelemből azután? A világ legszebb, legvonzóbb települései közül talán Budapest a legkevésbé ismert. Londonnak, Riónak nem kell reklám, természeti és épített örökség tekintetében egyedülálló fővárosunk azonban még felfedezésre vár. De vajon meghozná-e ezt az olimpia? Ha igen, mindent bele – még akkor is, ha ez 2024 után derülne ki.

Végül a kulcskérdés: „fogunk-e olimpiát rendezni?” Ezen kell a legkevésbé törni a fejünket, mert nem a mi szándékainktól függ. A földrészek közötti rotáció elve alapján szerintünk 2024-ben Európa a soros, ezért készül Róma, Berlin vagy Hamburg, de versenybe száll Boston is, mert az Egyesült Államok nem tekinti úgy, hogy Rio jövőre kimeríti az amerikai kontinens kvótáját.

A döntést 2017. szeptember 15-én Limában, a NOB 130. ülésszakán hozza meg mintegy száz sportdiplomata. Hogy mi jár majd a libanoni, nigériai vagy kolumbiai küldött fejében, azt az igent mondó MOB-közgyűlésen még senki sem sejthette.