Négy nemzedéken átívelő sportszeretet

Ugyan lemaradt az 1976-os montreali ötkarikás játékokról, de ott lehetett az 1980-as moszkvai olimpián. Családjában is mindenki sportolt: felesége elsőosztályú kézilabdázó volt, lányai – főként a kisebbik – a teniszvilág elitjéhez tartoztak. A ma már hatvanesztendős egykori bajnok – aki alkatának köszönhetően korából legalább egy tízest letagadhatna –, jelenleg több temesvári ifjú sportoló sikerkovácsa. A múlt rendszerben, mint szinte minden feltörekvő kisebbségi sportoló, ő is megszenvedte származásának hátrányát, de mindig büszkén vállalta erdélyi magyarságát. Mint mondja, a lányai után sem az Amerikai Egyesült Államokba, sem az anyaországba nem kívánkozik – ő élete végéig a Bánságban szeretne maradni annak, ami: Gallovits Gyulának.

Uszodán és focipályán keresztül az öttusához

Gallovits Gyula „eltemesvári-asodása” fél évszázaddal ezelőtt … Bukarestben kezdődött. A tizenhárom éves nagyváradi úszó a fővárosi Dinamo-medencében éppen az országos bajnokságra készült, amikor a partról megpillantotta őt a román öttusa-válogatott edzője. Ha fájó szívvel is, de akkori trénere, Türkössy Zsolt átengedte a jól úszó és jól szaladó fiatalembernek nagy jövőt jósoló szövetségi kapitánynak. „Nem akkor, hanem pár évvel később, ’73-ban kerültem Temesvárra. Akkor alakult az egyetemi sportklub keretében az öttusaszakosztály, amely lényegében a város második csapata volt a CFR után. Az edző, Báneth Péter egy reggel értem jött Nagyváradra; estére egy hátizsákkal a vállamon már a Bega partján voltam. Apám csak kapkodta a levegőt, és mindegyre azt hajtogatta: egy sport is nehéz, hogy fogsz te öttel boldogulni?!” – idézi fel a kezdeteket az egykori partiumi fiú.

A ma már 85 esztendős idősebb Gallovits Gyula tudta, mit beszél, hiszen maga is számos sportágat kipróbált, de végül egyetlen egynél kötött ki. Ifiként Erdély legendás hírű csapatánál, a NAC-nál rúgta a bőrt, amire nemcsak ő, hanem az egész rokonság rendkívül büszke volt. „Persze hogy szerettem volna, ha a fiam is követi a családi hagyományt, de annak is örültem, hogy öttusabajnok lett. Mindig mondtam: sportoljál bármit, mert egészséges. De ne feledd, a tanulás legyen az első!” – idézi fel utódjának szóló intelmeit id. Gallovits Gyula.

Nekem is tetszett, el is kezdtem járni edzésekre – az úszótanárom tudta nélkül. Suli előtt úsztam, iskolából kijövet futballoztam, aztán este megint úszóedzésre siettem. Egy ideig bírtam, de aztán lebuktam. Az edzőm mondta is: annyi bikfic gyerek rúgja a bőrt, de te az úszásban már bizonyítottál. Döntsd el, kik közé akarsz tartozni, a bajnokok vagy a bikficek közé?” – idézi néhai mesterét Gyula, akinek az intő szavai után nem sokat gondolkodott. Mint kiderült, jól döntött: előbb úszó-, majd öttusabajnok lett. Utóbbi tíz éven keresztül.

A név hátránya

A tíz bajnoki cím, az állandó válogatottság, a jól sikerült vb-szereplés a ’89 előtti Romániában egy magyar sportoló számára nem könnyen hozta meg az elismerést, és távolról sem jelentett olimpiai vízumot. Pedig minden élsportoló álma, hogy bár egyszer az életben ott lehessen a görögök által kitalált és Coubertin báró által továbbfejlesztett nagy megmérettetésen. „Nem is volt kérdéses, hogy 1976-ban ott leszek-e vagy sem a montreali ötkarikás játékokon. Aztán az utolsó pillanatban a szövetség úgy döntött, inkább egy román fiút küld el helyettem Kanadába. Indulás előtt aztán csavartak még egyet a dolgon, és az egész csapatot visszaléptették, a sportolók helyét három szekus kiránduló vette át” – meséli a manapság hihetetlennek tűnő történetet az, aki átélte. Rá négy évre a csapat – Gallovits Gyulával az élen – már kiutazhatott Moszkvába, elvégre a szovjet főváros nem volt az a hely, ahol valaki is disszidálni kívánkozott volna a kommunista tömb egy másik országából. A temesvári bajnok jelenléte a román válogatottban még így is kérdéses maradt az utolsó percig. Szerencséje volt edzőjével, Gheorghe Tomiuckal, a besszarábiai ellentmondást nem tűrő fickóval, aki semmiféle külső beavatkozást nem tűrt meg és nem engedett az elvtársaknak. Nem érdekelte, hogy a keretet románok vagy magyarok alkotják, számára az eredmény volt a fontos. Szomorúsága nem alaptalan: Montreal és Moszkva között, ’77-ben, majd ’78-ban Gallovits ifiként két világkupafutamot is nyert a felnőtteknél, ami feljogosította arra, hogy merészet álmodjon.

„Mint nem bukaresti sportolónak végig hátrányos helyzetben kellett a versenyekre készülnie. Lehet, ha az öttusa több támogatást kap, és Gyulának lehetősége lett volna az edzésekre és a versenyekre összpontosítani, még kimagaslóbb eredményeket ér el, és a  határon túli magyarságnak is lett volna egy olimpiai vagy világbajnoki győztese” – állítja a marosvásárhelyi származású, jó ideje Németországban élő egykori sportoló. Wermescher szerint az sem mellékes, hogy Gallovits Gyula úgy érte el a legjobb eredményeit, hogy a napi két-három edzés mellett egyetemet végzett, majd a temesvári ifi csapat edzőjeként tevékenykedett. „Ha Gallovits Gyulára öttusázóként gondolok, leginkább céltudatossága és kitartása jut eszembe” – jellemzi azt, akihez a mai napig is szoros szálak fűzik.

A félresikerült ötkarikás játékok után Gallovits még egy pár évig versenyzett, 1983-ban országos bajnokságot nyert, de egy idő után úgy érezte: elég a testi-lelki gyötrelemből, a hosszú és sokszor eredménytelen bukaresti központosított felkészítő táborokból, a hozzátartozókról, barátokról, kulturális eseményekről való lemondásból, és inkább edzőként folytatja. Közben férjként, családapaként is helyt kellett állnia, hisz ekkorra a második lánya is meglátta a napvilágot…

Az alma a teniszpályán pattogott

Nem esik messze az alma a fájától – a Gallovits-lányok esetében a teniszpályáig pattant. Az 1978-ban született Alida és húga, a hat évvel kisebb Edina a kézilabdázó anyjuk, Florica Chiş-Gallovits hatására a teniszt választották. Míg Gyula felesége kézilabdaedzésre járt, a gyerekek a csarnok melletti pályán a teniszlabdával és -ütővel ismerkedtek. „Be kell látnom, a nagyobbik lányom, Alida ugyan ott volt a világ első kétszáz játékosa között, Floridában bajnok volt, de nem a teniszre született. Edina viszont óriási tehetség volt. Kétéves korában a teniszlabdával aludt, háromévesen az erkélyen falazott” – büszkélkedik a Gallovits apuka. Kisebbik gyereke hamar be is került a teniszvilág vérkeringésébe – szülei áldozatával, semmiként nem a szakszövetség anyagi támogatásával.

Gyula szerint nincs is min csodálkozni, hisz a mostani hazai elit – Horia Tecău vagy Florin Mergea – is saját pénzén kezdett el versenyezni. És ha Simona Halep édesapja nem lett volna megszállott sportbarát, a lánya ma legfeljebb valamelyik tengerparti szállodában oktatná a teniszt a tehetős vendégek számára.

Edina, aki a világranglistán az 51. helyig küzdötte fel magát, ma sem tudja pontosan, hogy ha nem látja meg az ütőt a nővére kezében, valaha is teniszező lesz vagy sem. Persze nem bánja, hogy nem az öttusát vagy a kézilabdát választotta, mert az eredmények őt igazolják. Már gyermekkorában tisztában volt azzal, hogy igazából úgy éri meg teniszezni, ha a világranglistán is jegyzik.

„Ez szinte természetes volt a kezdetektől, ugyanis Steffi Graf fénykorában gyermekeskedtem, és én is olyan szerettem volna lenni, mint ő. Számomra ő volt a komolyság jelképe, akinek adogatásaitól az egész életviteléig mindent le szerettem volna másolni” – vallja magáról a 18 éves kora óta az Egyesült Államokban élő kisebbik Gallovits lány. Itthon senki nem firtatta „egészségtelen” származását, mert akkora volt a tudáskülönbség közte és társai között, hogy fel sem vetődött a kérdés, ki a jobb. Gallovits Edinát nem hátráltatták a román illetékes szervek, de nem is segítették. Mint meséli, szinte soha semmiféle támogatásban nem részesítették, a szövetség még a beígért prémiumokról is megfeledkezett. Azt legalább demokratikus módon tette: egyetlen lánysportoló esetében sem tartották be a szavukat. Még akkor sem adták meg a beígért jutalmat, amikor európai bajnoki címet szereztek. „Még tiszta szerencse, hogy a család részéről maximális – anyagi és lelki – támogatásban részesültem” – hálálkodik szüleinek a párosban háromszoros WTA-tornagyőztes Edina, aki az úttörő Alidáról sem feledkezik meg.

Mindkét Gallovits lány úgy véli, ha mindent összevetnek, a lelki teher és az állandó kényszer ellenére jelentős előny volt számukra az otthonról kapott útravaló, az, hogy két élsportolónak a gyermekeként kerültek a teniszpályára. „A szüleim élete és eredménye volt az, amiből mindig meríteni tudtam. Sok jó tanáccsal láttak el, amelyeket akkor tudtam igazán értékelni, amikor saját utamat próbáltam járni, és bele-belebotlottam a lehetetlenbe. Az is igaz, mindig ott lógott a teher, hogy megfeleljek saját céljaimnak és elvárásaimnak. Én is szerettem volna kikerülni az olimpiai játékokra, de az életben elért sikerek felülírták e vágyakat” – vall a kezdetekről és az útravalóról Alida. Bár a temesvári sokszínű környezet, majd a külföldön eltöltött évek, a vegyes család mind megtették a hatását, Gallovits Gyula lányai mindmáig büszkék származásukra és – az angol, a német és a román mellett – jól beszélik a magyar nyelvet. Ennek apjuk is rendkívül örül, hiszen míg számos más, Temesváron vagy környékén élő magyar bánságinak vallja magát, amikor nemzetiségéről kérdezik, Gallovits Gyula határozottan állítja: ő magyarnak érzi magát. Még akkor is, ha több mint négy évtizede él a Bánság fővárosában. Mint mondja, ezen az etnikailag oly vegyes és színes vidéken eddig is tisztelték a magyarokat, de az utóbbi időben mintha még inkább felnéznének rájuk. „Sokat lendített a magyarok megítélésén a labdarúgó Európa-bajnokságon, majd a Rio de Janiero-i olimpián való szereplés. A románok is látják, hogy ott, ahol megbecsülik a sportolókat, áldoznak az utánpótlás-nevelésre, az eredmény is jelentkezik” – mondja.

Mindig van, amiért és akiért maradni

A Bega-parti árnyékos kerthelyiség asztala mellett hosszú perceken keresztül idézünk fel egy-egy kellemesebb labdarúgóemléket. Aztán valahogy csak átkanyarodunk Gallovits örök szerelmére, az öttusára. Egy olyan sportágra, amelyről, ha a magyar vonatkozásokat keressük, reggelig is lenne mesélnivaló, tán még több, mint a futballról.

„Gallovits Gyulát sosem hívták a határ túlsó oldalára?” – kérdezem mint olyan, aki szinte tudja a választ, elvégre Románia tízszeres bajnokával áll szemben. „Dehogynem. Még azt is megígérték, hogy klubot létesítenek, ahol saját elképzeléseim szerint dolgozhatok. De csak úgy, egyszerűen szedjem a sátorfámat és hagyjam, hogy Romániában meghaljon az öttusa? Azt már nem!” – replikázik határozottan, miközben a fejét rázza. Ő is tudja, én is tudom, állításában nincs semmi túlzás. Az ország soha nem bővelkedett öttusaközpontokkal, s ma már mindössze Temesvárra és Bukarestre zsugorodott ez az összetett sport űzőinek amúgy sem túl nagy tábora. Évente alig három-négy esemény szerepel a hazai versenynaptárban, ami igencsak kevés sikerélményt kínál azoknak, akik keményen, napi két-három edzésen készülnek. Még szerencse, hogy Magyarország karnyújtásnyira van, így az anyaországiak jóvoltából a temesvári ifjaknak szinte kéthetente megadatik a megmérettetés lehetősége. Ráadásul, mint senki fiai, az öttusázók az úszószövetséghez tartoznak, ahol a nagyok arra várnak, hogy önszántukból dobják be a törülközőt. 

Lehet-e utánpótlást meríteni Temesvár jó nevű magyar iskolájából, a Bartókból? – merül fel a kérdés. „Elméletileg lehet, a Bartók Béla jó iskola, csakhogy szinte száz opcionális tantárgyat kínál. A kollégák rendesek és kedvesek, azonban amint a gyermek eljön úszni, valósággal szétszedik: gyere, fiam, inkább zenélni, táncolni, gyere ilyen körbe, olyan körbe! – nyaggatják. Pedig rengeteg a tehetség az iskolában”. Amúgy is nehéz a bánsági gyerekekkel – és ezt már mind Gyula, mind felesége, a félmagyar Florica is megtapasztalta. Szerintük az a legnagyobb gond, hogy szinte egytől egyig jobb anyagi háttérrel rendelkező családokból származnak, mint például a regáti sportolók. Szinte mindenük megvan, nem motiválja őket majdnem semmi.

Nagyra nőtt csibészből istenfélő ember

Amikor hirtelen témát váltunk, és arról kezdem faggatni Temesvár minden idők egyik legeredményesebb sportolóját, hogy visszavonulása és a ’89-es forradalom után kívánkozott-e valaha a politikába, összehúzza szemöldökét, és nemlegesen int. „Szó se róla! Én becsületes embernek tartom magam, a politikát nem nekem találták ki” – hangzik a replikája, amely több mint egy egyszerű kérdésre adott válasz. Mint mondja, istenhívő, vallásos ember lett. Ehhez szüksége volt néhány pofonra az élettől, illetve a nagy találkozásra példaképével, a háromszoros magyar olimpiai öttusabajnok Balczó Andrással. A római, mexikói, majd a müncheni ötkarikás játékok aranyérmese leginkább az 1976-ban róla forgatott Küldetés című riportfilm által hatott a nála jóval fiatalabb temesvári sportolóra. Kósa Ferenc produkciója akkora sikert aratott a mozikban, hogy a széksorokat dugig megtöltő nézők perceken keresztül tapsolták. A hírhedt aczéli kultúrpolitikai vezetés a rendszerellenes kritika miatt három hét után levette a filmszínházak műsoráról. A portréfilmben a papcsemete bajnok komoly kritikát fogalmazott meg a kommunista rendszerrel szemben, ami a 70-es évek Magyarországán elfogadhatatlannak bizonyult. „Ha valaki azt képzeli, hogy Isten nélkül is meg tudja oldani az életét, hogy a céljai elérése majd boldogítja, nagyot téved. A boldogság nem függ a sikerességtől. A nem nyerés félelme állandóan gátolja az örömérzetet. De amikor már nem akar mindenáron nyerni, abban a pillanatban szabaddá válik.…” – vallja a filmben Balczó, akinek minden egyes mondata megragadta Gallovitsot. „Akkoriban Temesváron és környékén mindenki a szerb vagy a magyar tévét nézte. De mivel a magyarok letiltották a nagy port kavaró Balczó-filmet, a belgrádi adón néztem meg. Addig is jó viszonyban voltam az általam 1973-ban megismert magyar bajnokkal, aki mindegyre oktatott és bíztatott, a filmben tett vallomása viszont újabb löketet adott”. Azonban Gallovits Gyula sem volt mindig templomjáró, és ezt köntörfalazás nélkül képes is belátni. Hiába volt jó tanuló, már tizenegyedikes korában kicsapták az iskolából, mert szünetben elénekelte a magyar himnuszt, majd ráadásként Kossuth Lajos üzenetét tolmácsolta. Három nap után visszavették… Ennek dacára más, román osztályból ballagott el – estiben érettségiző diákként. Hosszú évek múltán ugyanabba az iskolába tért vissza, immár testnevelő tanárként.

A csibészség felnőtt korára is elkísérte. Ma is nevetve meséli, hogy a múlt rendszerben, sofőrként miként járt túl a milicisták eszén, hogyan csempészett az országba farmernadrágokat és videólejátszókat, mennyit nyert belőlük, miként szerzett ötszobás kertes házat Temesvár belvárosában, hogyan bakáskodott egy évet a Steauánál anélkül, hogy egy percig is mundért öltött volna. De

Búcsúzkodásunk előtt még egyszer visszakanyarodok Gallovits Gyula temesváriságára. Biztos, hogy itt képzeli el élete további évtizedeit? – nyaggatom. „Ezelőtt 30–40 évvel még visszamentem volna szülővárosomba, annál is inkább, hogy szó volt arról, Nagyváradon is létrehoznak egy öttusacsapatot. Aztán nem lett belőle semmi… Mint említettem, Magyarország nem érdekelt, ma már Váradra sem mennék vissza, de az Egyesült Államokba sem kívánkozom – legfeljebb látogatóba a lányaimhoz meg az unokákhoz. Jó ideje vagyok itthon, és itt szeretném képviselni a versenysportot, itt szeretnék minél több és jobb magyar gyereket öttusára nevelni” – komolyodik el, miközben minden egyes szava és arcrezzenése elárulja: hiába él évtizedek óta a Bánságban, mai napig nem vetkőzte le váradi vagányságát. De anélkül talán nem is lenne Gallovits Gyula.