Magyar virtus, amerikai hozzáállás

– A tavaly kudarcként megélt olimpiai negyedik hely után idén sikert sikerre halmozott. Ennyit jelentett, hogy szakított Dave Salóval, és helyette férje, Shane Tusup lett az edzője?

– Már önmagában óriási változást hozott, hogy az olimpiát követően hazaköltöztem, ehhez adódott hozzá az edzőváltás, az edzésmódszer átalakulása. Ez így, együtt hozta magával a sikereket. Szerencsére minden működött, Shane-el nagyon jól tudok együtt dolgozni. Jó döntésnek bizonyult a hazaköltözés is: érzem a támogatást itthon, mögöttem állnak, segítenek. Gyakran elhangzik, hogy egy sportoló akkor tud jól szerepelni, ha minden rendben van az életében, és most úgy érzem, nálam is ez a helyzet.

– Az edzésmódszer miként változott?

– A lényeg, hogy a versenyeket is használjuk felkészülésre. Ez azonban nem arról szól, hogy válogatás nélkül minden versenyen elindulok. Pontosan megtervezzük a menetrendet, azt is előre megfogalmazzuk, hogy adott versenyen mi a cél. Mindegyik versenyen tudom, hogy miért vagyok ott, mit szeretnék elérni. Ez lehet olyan egyszerű dolog is, mint egy újfajta technika vagy taktika kipróbálása, vagy a forduló javítása. De lehet időeredmény is vagy egyszerűen csak önmagában a versenyzés öröme. Emellett pedig nagyon keményen edzek, és az is megmaradt, hogy a formába hozást a nagy világversenyekre időzítjük. Ezekre rápihenünk, ott kell hoznom a legjobb eredményeket. A módszerrel amúgy eléggé úttörők vagyunk az úszás világában, igaz, egyre többen próbálják ki. Nem egyszerű, hiszen az állandó versenyzés mellett kell edzeni. Ám most már egy magas szintű versenyzést igénylő Világkupán képes vagyok leúszni két nap alatt 12 versenyszámot, ami 12 számot jelent délelőtt, és ugyanennyit délután. De nem innen indultam, az elején még csak 2-3 számot úsztam egy nap. Sokan megpróbálják egyből a tizenkettőt, de nem megy – ehhez rengeteg edzés kell.

– Az idei Világkupa-sorozatban több mint 200 ezer dollárnyi pénzdíjat gyűjtött be, ami új világrekord az úszásban. Az összegen túl ez akár egy újabb trófeának is tekinthető.

– Mindez az új edzésmódszerünk eredménye, hiszen ezáltal sok helyen jelentünk meg, és sikerült jelentős pénzdíjat is begyűjtenünk. A pénzdíjas Világkupa-sorozat amúgy már a kilencvenes években elkezdődött, de mi, magyarok nem nagyon úsztunk rövid pályán, így ez meglehetősen új a magyar úszósport számára. Most már viszont itthon is rendeznek rövid pályás országos bajnokságot, és elindulunk a rövid pályás Eb-n és vb-n is. Számomra szerencse, hogy az új edzésmódszerünk egybeesett azzal, hogy az utóbbi években egyre több szponzora van a Vk-sorozatnak, így a pénzdíjak is emelkedtek.

– Milyen hatással lehet az úszósportra a pénzdíjak növekedése?

– Örülnék, ha az úszás is olyan lenne, mint az atlétika, hogy nemcsak egy évben egyszer volna egy nagy versenyünk, hanem a közönség többször is láthatná a legjobb úszókat. Nemcsak a pénzről van szó, hanem arról is, hogy nagyon sok helyre el tudok jutni a világban. A sportág népszerűsítésének jót tesz – ahol megfordulunk, sokan kijönnek szurkolni, köztük sok gyerek; bízom benne, hogy közülük sokan arra gondolnak, ők is sikeres úszókká válhatnak. A pénzdíjak emelkedése természetesen nagyon motiváló a sportolók számára, Shane épp erről a jelenségről tartott nemrég előadást a Testnevelési Főiskolán. Az úszóknak világszerte 18 éves koruk után el kell dönteniük, hogy továbbtanulnak vagy folytatják az úszást, mivel a kettőt együtt nagyon nehéz csinálni. Csak a világ legjobbjai közé tartozók engedhetik meg maguknak, hogy az úszás mellett döntsenek, mert ők tudnak megélni belőle. Ám, ha nőnek a pénzdíjak, egyre több tehetségből válhat profi úszó, emellett pedig mindenki számára adódik a lehetőség, hogy meghosszabbítsa a sportpályafutását, és ne vonuljon vissza huszonévesen.

– Az ön esetében is ez a cél?

– Mindenféleképpen szeretném kitolni az élsportolói karrieremet, pedig van olyan verseny, ahol a 24 évemmel én vagyok a legidősebb a medencében. Ám egyáltalán nem érzem magam idősnek, élvezem a versenyzést, és nagyon sok mindent el akarok még érni az úszásban. Úgyhogy még jó pár évig szeretnék úszni. Időbeli céljaim is vannak: 2014-ben a legfontosabb a nagymedencés Európa-bajnokság, szeretnék javítani az időeredményeimen, szeretnék jobban úszni, mint idén, a barcelonai vb-n. Hosszabb távon pedig remélem, összejön az olimpiai dobogó is.

– Londonban „mindössze” egy negyedik helyet tudott elérni. Gondolt arra: mi lett volna, ha egy évvel korábban vált?

– Utólag egyszerű a válasz: az olimpia előtt már három éve voltam a Los Angeles-i Dél-Kaliforniai Egyetemen, és még egy évem volt hátra a diplomaszerzésig, ami számomra nagyon fontos volt. Ez volt az egyik ok, amiért nem akartam változtatni, másrészt pedig nem akartam az olimpia előtt kockáztatni, teljesen más edzésmódszerbe belekezdeni. Amikor Shane-el eldöntöttük, hogy hazaköltözünk és új módszert próbálunk ki, tisztában voltunk azzal, hogy az első év lehet nagyon rossz is. Szerencsére hamar bebizonyosodott, hogy jó az, amit csinálunk, de előre nem tudhattuk. Arra is felkészültünk, hogy esetleg nem is kerülök döntőbe az idei világbajnokságon. Ezt nem mertem bevállalni az olimpia előtt, főleg, hogy három évem volt abban az edzésmunkában.

– Az ötkarikás játékokon eddig nem volt túl sok szerencséje, hiszen 2008-ban Pekingben friss Eb-ezüstérmesként sem sikerült döntőbe jutnia. Egy évvel később, a 2009-es világbajnokságon viszont már aranyérmet szerzett. Mi történt az egy év alatt?

– A pekingi szereplést valóban nagy kudarcként éltem meg, hiszen döntőbe szerettem volna jutni. Akkor már tudtam, hogy az Egyesült Államokban fogok tanulni, az olimpia után azonban kicsit feladtam. Úgy mentem ki az egyetemre, hogy úszni fogok, mert azért kaptam az ösztöndíjat, de eleinte nem hajtottam túl magam az edzéseken, és csakis annyit dolgoztam, hogy ne veszélyeztesse az ösztöndíjamat. Lazábbra vettem, inkább a tanulmányaimra koncentráltam. Ám abban a nagy csapatban, a pozitív, motiváló közegben valahogy magával ragadott a hév. Az olimpia után, 2008 szeptemberében érkeztem, de csak 2009 januárjában kezdtem el keményen edzeni. Nagyon jól sikerült a felkészülés a római világbajnokságra, de ezzel együtt az ott szerzett arany nekem is meglepetés volt.

– A londoni olimpia után nem voltak motivációs gondjai?

– Shane biztatására elindultam a 2012-es Világkupa-sorozaton, így az olimpia után rögtön előre tudtam nézni, és nem kellett egy évet várni arra, hogy megmutassam: jobb vagyok annál az olimpiai negyedik helynél. Néhány hónap után már egy jól sikerült Világkupa-sorozaton voltam túl, így nem volt olyan időszak, amikor túlságosan rágódhattam volna a londoni csalódáson.

– Az Egyesült Államokban pszichológusi oklevelet szerzett, miközben a londoni olimpia után a magyar sporton belül is előtérbe került a sportpszichológia fontossága. A végzettségének köszönhetően ebből a szempontból előnybe került a vetélytársakkal szemben?

– Nagyon fontosnak ítélem a mentális felkészülést, de a pszichológusoknak is van pszichológusuk. Magamnak nagyon nehéz segíteni, szerencsére Shane is diplomás pszichológus, úgyhogy jelentős támogatást tud nyújtani. Még mindig meglepődöm, mennyit számít, milyen mentális erővel állsz a rajtkőre. Természetesen meg kell lennie a kellő edzésmunkának, de ez a világon rengeteg úszónak megvan, így egy olimpiai döntő nagyon nagy részben ott dől el, hogy fejben ki tud jobban jelen lenni. Sokszor látok a világ élvonalába tartozó versenyzőket, akik ott vannak ugyan, de a hozzáállásuk olyan, hogy nem igazán érdekli őket a versenyzés, nincs bennük a tűz.

Hosszú Katinka
Az 1989. május 3-án Pécsett született úszó az első olyan versenyző, aki egy időben tartja mindhárom vegyesúszó versenyszám rövid pályás világcsúcsát. Már 15 évesen részt vett az athéni olimpián, ugyanabban az évben bronzérmes lett a rövid pályás Eb 400 méteres vegyes számában. Nagy medencében 2008-ban szerezte első fontos érmét, 400 vegyesen lett Eb-második, a pekingi olimpián viszont egyetlen vegyes számban sem jutott döntőbe. Ám a következő évben, a római vb-n berobbant a nemzetközi élvonalba: 200 vegyesen és pillangón bronzérmet szerzett, 400 vegyesen pedig a dobogó legfelső fokára állhatott. A következő olimpiáig hat arany- és két ezüstérmet szerzett az Európa-bajnokságokon, de Londonban a 400 vegyesen elért negyedik hely volt a legjobb eredménye. 2013-ban már a világbajnokságok történetének legjobb magyar női úszójává vált, miután Barcelonában megnyerte a 200 és 400 vegyest, 200 pillangón pedig harmadik lett.

– Amerikában mennyire tudott diákéletet élni?

– Nagyon kis mértékben, de azért jól éreztem magam az ott töltött négy év alatt. Nagy lehetőség volt számomra az ösztöndíj. Napi öt-hat órát edzettem, mellette még előadásokra kellett menni, úgyhogy nem volt sok időm az olyasfajta bulizásra, amit a filmekben látni a campusokban, de mindenképpen megtapasztaltam egy másfajta életszemléletet.

– Tudott tanulni az európai életszemlélettől eltérő hozzáállásból?

– Rengeteget tanultam. Az elején úgy éreztem, rengeteg barátom van, de aztán ráébredtem, hogy ott nagyon kedvesek az emberek, ám az nem azt jelenti, hogy azonnal a legjobb barátok vagyunk, és a bajban is rögtön ott teremnek mellettem. Az ottani nagyon pozitív gondolkodásmódot néha túlzásnak éreztem, de az azért jó, hogy egy kicsi rám is ragadt belőle. Főleg, hogy minket, magyarokat, elég borúlátóknak tartanak.

– Az amerikai életszemlélet jelen van a családban is. Az mennyire szokványos az úszás világában, hogy az edzője egyben a férje is?

– Előfordul, de nem igazán jellemző, jóval gyakoribb, hogy egy úszónak az édesapja az edzője. Ha egy edző kér valamit, amit a versenyző túlzásnak érez, akkor legalább azzal kárpótolja magát, hogy magában jól leszidja a trénerét – ebből a szempontból nehéz, mert a férjemet mégsem korholhatom magamban. De felnőtt versenyző vagyok, tudom, mit kell elvégeznem ahhoz, hogy elérjem a céljaimat.