Labdarúgás: magyar mennyország, román pokol

Ismét bebizonyosodott, hogy amennyiben Marco Rossi együttese megszerzi a vezetést, azt már nem tudja a „kezéből” kiengedni. Ugyanis az első félidő elején a vajdasági születésű Könyves Norbert találatával előnybe került, s azt a mérkőzés végéig meg is tartotta. Ez pedig óriási fegyvertény a magyar válogatott szempontjából, hiszen a szerbeknél több játékos értéke is sokkal nagyobb, mint az egész magyar keret együttvéve, ráadásul a nemzeti tizenegy több mint fél évszázada nem nyert mérkőzést idegenben a szerb vagy a jugoszláv válogatott ellen.

Győzelemmel felérő döntetlen

A csoda pedig tegnap este Moszkvában folytatódott, ugyanis Nagy Ádámék szinte győzelemmel felérő döntetlent értek el a muszkák ellen. Sok helyzetük ugyan nem volt, de az idén szeptemberben Budapesten győzedelmeskedő oroszokat arra tudták kényszeríteni, hogy csak egyszer rúgjanak kapura (a többi lövés a kapu mellé szállt).

„Az elmúlt tíz napban ez volt a legkeményebb mérkőzésünk. Az oroszok fizikailag nagyon erősek, nagyon keményen játszottak, s látszólag mi szenvedtünk ettől. Ráadásul gyorsak is voltak, sorozatban alakították ki az elfutások után a helyzeteket…

– nyilatkozta Marco Rossi. Az olasz tréner megállapításával pedig nem lehet vitatkozni: aki magyar szurkolóként látta a válogatott meccseit az elmúlt években (vagy akár évtizedekben), az azt is észrevette, hogy a fiúk óriásit küzdöttek, a pályán egymást segítették ki a nehéz helyzetekben, s végre megtanultak csúszva-mászva, nagyot szenvedve, „megölve a játékot”, de pontot kicsikarva egy sokkal jobb ellenféltől – ráadásul idegenben.

Ha pedig a csapat idei idegenbeli mérkőzésüket tekintjük, akkor Willi Orbánék négy mérkőzésen öt gólt szereztek és csak egyet kaptak a Törökország (1–0), Bulgária (3–1), Szerbia (1–0) és Oroszország (0–0) négyestől.

Ez az eredménysor azért is nagy bravúr, mert 2016. október 10-től számolva a törökök elleni szeptemberi meccsig – vagyis csaknem négy év alatt – mindössze kétszer nyert a válogatott vendégként: négy évvel ezelőtt Lettországban (2–0), 2019-ben Azerbajdzsánban (3–1). Arra pedig, hogy egymás után három idegenbeli meccset is megnyerjen a nemzeti csapat, legutóbb 2012-ben volt példa, amikor Egervári Sándor szövetségi kapitány időszakában felkészülési meccsen 2–1-re nyertünk Csehországban, majd vb-selejtezőn 5–0-ra Andorrában, 1–0-ra Észtországban. Idén ősszel úgy nyert a csapat egymás után háromszor, hogy mind a három győzelmet tétmeccsen aratta (kettőt a Nemzetek Ligájában, egyet Eb-pótselejtezőn). Sorozatban három idegenbeli tétmeccset legutóbb az 1984–1985-ös idényben Mezey György irányításával nyertünk, amikor vb-selejtezőn ősszel győztünk Hollandiában (2–1), Cipruson (2–1), majd 1985 áprilisában Ausztriában (3–0) is (az már csak hab volt a tortán, hogy közben felkészülési mérkőzésen 1–0-ra vertük a németeket Hamburgban). Azóta volt olyan időszakunk is, 1994 és 1996 között, amikor egymás után tíz idegenbeli mérkőzést is elveszítettünk (ebből öt tétmeccset).

az izlandi fiaskó (1–2) után következett a norvég oktatás (0–4), majd a tegnap esti újabb kudarc az osztrákok ellen (0–1). Erre a negatív sorozatra pedig legutóbb 24 évvel ezelőtt volt példa, amikor a románok által az aranygenerációnak nevezett csapat az 1996-os Európa-bajnokság csoportkörében minden meccsen kikapott.

Fordul a kocka?

Hát bizony sokat kellett erre várni. Erdélyi magyar fociszurkolóként hosszú évekig azzal voltam megszokva, hogy a magyar válogatott minden világeseményről kiesik, sőt esélye sincs arra, hogy egy-egy selejtezőcsoportban az első között végezzen. Általában a harmadik-negyedik, de volt olyan időszak, amikor a negyedik-ötödik helyért kellett izgulni. Egy-egy bravúros mérkőzés után (értsd: jó eredmény egy erős ellenféllel szemben) pedig szint biztos volt, hogy következik egy nagy zakó. Még a nem olyan messzi közelmúltban is megtörtént, hogy Egervári Sándor „szerethető” csapata néhány jobb eredmény után 8–1-et kapott a hollandoktól. Tehát szurkolóként igencsak kijutott nekünk – a rosszból. Közben mindezzel párhuzamosan azt láttuk, hogy a román válogatott egyre-másra harcolja ki a továbbjutást, vagy legalábbis esélye van arra, hogy a selejtezőcsoportokban az elsők között végezzen. Az utóbbi időben azonban mintha már megfordulni látszik a trend.

De legalábbis ennek a csíráit lehet felfedezni: négy évvel ezelőtt Eb-résztvevők voltunk, és lehetőségünk van a következő kontinenstornára is kijutni, közben pedig a Ferencváros 25 év után ismét a Bajnokok Ligája csoportkörében szerepelhet, miközben a Vidi az Európa Liga rájátszásáig jutott. Ráadásul a Nemzetek Ligájában az eredetileg halálcsoportnak kikiáltott négyesben (a magyar válogatott mindegyik kalapból a legnehezebb ellenfelet kapta) jelenleg a második helyen tanyázik egy ponttal lemaradva a csoportelső Oroszországtól. Ezzel ellentétben a román válogatott már elesett az Eb-re való kijutás lehetőségétől, a Nemzetek Ligájában jelenleg a harmadik helyen áll, és akár negyedik helyen is végezhet, a klubcsapatok szintjén pedig egyelőre csak a CFR tartja a frontot, amely két egymást követő esztendőben bejutott az Európa Liga csoportkörébe.

A megfordulni látszó helyzetet egyes román szurkolók a közösségi médiában, de még a szakemberek is szóvá tették. Sőt, nem egyszer a következő is elhangzott: még szerencse, hogy román válogatott kikapott Izlandtól, s nem kell játszania Budapesten egy mindent eldöntő mérkőzést, a magyar fővárosban ugyanis Ianis Hagi és társai nagy valószínűséggel kikapnának, s az óriási szégyen, nemzeti tragédia lenne.

Román sárdobálás

S ahogy az lenni szokott, a román médiában (és persze a szakemberek, szakvezetők között is) megkezdődött a sárdobálás, mindenki másban látja a hibást: egyesek a gyenge játékosokat okolják, mások a román labdarúgó-szövetséget hibáztatják, vannak, akik az évek óta rossz rendszerben és a sporttámogatás hiányában látják a hanyatlás okait, s természetesen a legfőbb hibás az edző, jelen esetben Mirel Radoi szövetségi kapitány. És mivel Romániában vagyunk, van olyan sportújságíró, aki már azt is leírta, hogy a román válogatottat a Liga 1-be érkező külföldi futballisták tették tönkre.

Magyar remények

A másik oldalon viszont Marco Rossival természetesen sokan meg vannak elégedve (nyilván csak addig, ameddig a válogatott szállítja a pozitív eredményeket). Az olasz tréner a válogatottnál lassan átállt egy 3–5–2-es, vagy még inkább 3–5–1–1-es felállásra, amelyet nagy előszeretettel használnak itáliai klubok. Néhány évvel ezelőtt például, 2013-ban a Juventus állt fel ilyen hadrendben, amikor a Chiellini–Barzagli–Bonucci hármas előtt a Lichsteiner–Pogba–Pirlo–Vidal–Asamoah ötös játszott, előttük pedig Giovinco, ékként pedig Quagliarella.

De bármilyen felállás is legyen,

Valószínűleg ott már maradandót nem fog tudni alkotni, még hazai pályán sem, hiszen Szoboszlai Dominik és társai egy csoportba kerülnek a jelenlegi világbajnokkal (Franciaország), a volt világbajokkal (Németország) és az aktuális Európa-bajnokkal (Portugália). Igaz, ilyen harcias küzdőszellemmel, a hazai szurkolók biztatásával és egy kis szerencsével bári megtörténhet.