Bibliai erény a fociban?

Egyik ismerősömet nagyjából évente megruházzák ugyanabban a városszéli lebujban. A menetrendszerűen érkező verés oka egy fiatalkori nézeteltérés egy bizonyos társasággal, amely ott áll bosszút ismerősömön, ahol elkapja. Kérdeztük az illetőt: miért kínozza magát, netán mazochista, hogy minden esztendőben elvállal legalább egy zakót? Ő csak legyintett, és kijelentette ország-világ előtt, hogy annak a kocsmának a hangulata megér egy-két napi lábadozást. Nem kötelezi őt senki, hogy odamenjen, de olykor megmagyarázhatatlan vonzalmat érez a füstös, lerobbant hely iránt. Még akkor is, ha úgy tűnhet, minden áldott alkalommal a másik arcát is odatartja ellenségeinek. Ismerősöm azt is bevallotta, nem is a pofonok fájnak, hanem a megalázás, amit minden ilyen alkalommal el kell viselnie.

Amikor a Sepsi OSK feljutott az elsőosztályba, borítékolható volt, hogy ennek nem mindenki fog örvendeni. És ezt a nemtetszését valamilyen módon majd ki is fejezi. Sajnos ebben az országban olyan a közhangulat – bármi iránt, amit nem dák ősanya szült a világra –, hogy attól normális embernek égnek áll a haja.

A Voluntari–Sepsi összecsapás után azonban a helyzet sokkal súlyosabb, mint ismerősöm esetében, akit „magánúton” vernek néha. Intézményesített gyűlöletbeszédről van szó, amit hivatalos szervek sem megakadályozni, sem legalább enyhíteni nem próbáltak, amikor megtörtént. Az utólag kiszabott büntetés pedig messze nincs összhangban az incidens súlyával. Nem a stadion lelátójára tévedt elmebetegek kiabáltak nacionalista szövegeket, hanem jól körülhatárolható hivatalos személyektől indult a botrány. Ez már jóval több, mint a csőcselék hangja. Az olyan rigmus, mint a „ki a magyarokkal az országból” már-már zene a fülnek ahhoz képest, ami a bukaresti csapat stadionjának hangszórójából bömbölt. Tulajdonképpen nincs mit csodálkozni: a román labdarúgás tele van tehetségtelen játékvezetőkkel, idegbajos edzőkkel és játékosokkal, magukat kiskirályoknak képzelő vezetőkkel. És olyan hangadókkal, akik még a sportban is „magyar veszélyt” látnak.

Diószegi László úriemberként viselkedett, és ezt még a román sajtó is elismerte. Nem kért lehetetlent, nem követelte, hogy az ellenfelet zárják ki a bajnokságból, nem akart bosszút. Nem fordult igazságtételért a nemzetközi fórumokhoz, pedig megtehette volna. Ebben különbözik az őshonos klubvezérektől és tulajdonosoktól, akik mindenféle eszközt bevetnek, hogy az ellenfél pórul járjon. A Sepsi focicsapat tulajdonosa megelégedett azzal, hogy üdvözölte a jelképesnek is alig mondható büntetést, és kijelentette: nem tartaná helyesnek, ha a táblázatok és az eredmények a pályán kívül dőlnének el. 

Csakhogy egy dolgot elfelejt: olyan társadalomban élünk, ahol a Diószegi-féle, bibliai jóságú emberek nemhogy példaképek nem lesznek, hanem esetleg még bolondnak is nézik őket.