A sepsiszentgyörgyi pár új, de nem feltétlenül végleges otthonra talált a távoli kontinensen
Fotó: Boér Edwin
Egy „mini nyugdíjjal” indult Balin, dán repülőjegy-lemondással folytatódott, és végül Ausztráliában kapott új irányt a fiatal házaspár története. A sepsiszentgyörgyi Boér Edwin és Boér Izabella három év alatt pincérkedésből, különbözeti vizsgákból és vízumküzdelmekből építették fel azt az életet, amelyben most – ameddig jól esik – otthon érzik magukat.
2026. március 04., 19:112026. március 04., 19:11
„A szél miatt a tíz fok is sokkal hidegebbnek érződik” – részletezik nevetve az online interjú során, amikor az ausztrál időjárásról kérdezem őket. Nem is akárhol: Melbourne-ben, ahol egyetlen nap alatt négy évszak is megfordulhat, és a hőmérséklet akár húsz fokot is zuhanhat néhány óra alatt. A rekordok városában, amely majdnem egyenlő távolságra esik az Antarktisztól és Ausztrália északi részétől.
Boér Edwin és Izabella sepsiszentgyörgyi fiatal házaspár, negyedik éve élnek Ausztráliában, és bár az útjuk korántsem volt egyenes, ma már letelepedési vízummal, saját járművel, stabil munkahellyel és vállalkozással, egyre otthonosabb hétköznapokkal építik az életüket a világ másik felén. De a történet nem Sydney-ben vagy Melbourne-ben kezdődött, hanem egy szigeten.
Boér Izabella és Edwin az egyetem után hazaköltöztek Sepsiszentgyörgyre. A koronavírus-járvány alatt otthon voltak, de a kíváncsiság nem csillapodott. Utaztak már korábban is, és egyre erősebben érezték: szeretnének kipróbálni egy másfajta életet. Bali ekkoriban az internetes videók, digitális nomád történetek központja volt – „mintha a világ minden része ott találkozott volna”.
Nem végleges költözésként tekintettek rá, inkább egy állomásként. Olyan helyre akartak menni, ahol esélyük lehet kitalálni, merre tovább.
Turistavízummal mentek, megtakarításból éltek. Nem helyben dolgoztak – Bali bérei jóval alacsonyabbak az európaiaknál –, inkább felfedeztek. Robogóval járták be a szigetet, egyik Airbnb-ből a másikba költöztek, hogy valóban lássák az egész arcát.
Bali tájai lenyűgözték a fiatalokat, de a kulturális élet kevésbe
Fotó: Boér Edwin
És látták is.
A trópusi, mesebeli felszín mögött ott volt a szegénység, a hiányos infrastruktúra, a kontraszt a luxusvillák és a szemétdombok között. Látták, hogyan épülnek fel gyorsan, sokszor átgondolatlanul a nyugatiak által finanszírozott projektek, miközben a helyi rendszer nem tud lépést tartani.
Bali megtette a dolgát: kérdéseket ébresztett.
A beutazási szabályozások által engedett három hónap végére már körvonalazódott bennük, hogy továbblépnek. Két ország merült fel komolyan: Dánia és Ausztrália.
Dánia praktikus döntésnek tűnt: ismerősök, biciklis kultúra, szakmai lehetőségek. Ausztrália viszont – bár korábban csak térképre nézve merült fel – egyre inkább vonzotta őket. Egy bali eseményen találkoztak egy ausztrál előadóval, aki a saját országáról beszélt, és valami megmozdult bennük.
Elkezdődött a vízumfolyamat. Elsőre nehéznek és költségesnek tűnt. A munkavállalási vízum bonyolult volt, a diákvízumhoz komoly anyagi fedezetet kellett volna igazolni. Így megvették a repülőjegyet Dániába.
Hirtelen felgyorsult minden. Lemondták a dán repülőjegyet – elveszítve egy újabb összeget a megtakarításukból –, és ismét Ausztráliára fókuszáltak.
Fotó: Boér Edwin
A bali vízumuk már lejáróban volt, közeledett a karácsony óriási bizonytalanságban. Hetente fizették a szállást, várva az értesítést.
Pár nap múlva már repültek is Sydney-be. Egy-egy bőrönddel, semmijük nem volt.
Az első lakás üres volt. Karácsony előtt érkeztek, pénzük fogytán. Tudták: azonnal munkát kell találniuk. És elkezdtek kopogtatni. Bár nem volt könnyű időszak, Izabella és Edwin erről is lelkesen beszél.
„Ez a komfortzónából való hatalmas kilépés volt” – magyarázta Izabella, hozzátéve, hogy nem volt más választásuk. Szilvesztekor már volt munkájuk. A diákvízum ideiglenesen korlátlan munkát engedett a covid miatti könnyítéseknek köszönhetően, de tudták: fél éven belül visszaáll a részmunkaidős korlátozás, ami Ausztráliában megszokott.
Edwinnek bonyolultabb volt az út. Építészként különbözeti vizsgát kellett tennie, angol vizsgát frissítenie, portfóliót átalakítania. Volt időszak, amikor három vendéglátóhelyen dolgozott egyszerre.
Fotó: Boér Edwin
„Az ilyen jót tesz az egónak” – idézte fel nevetve.
Az első év végére – éppen karácsony előtt – haza is tudtak látogatni.
Sydney után újabb munkalehetőség adódott – Melbourne nem drámai váltásként jött szóba, inkább egy következő, tudatos lépésként. Addigra már túl voltak az első hónapok bizonytalanságán, a vendéglátóipari munkákon, a szakmai újrakezdésen, és kezdett körvonalazódni bennük, hogy Ausztrália nem pusztán átmeneti állomás lehet.
Közben egy dolog nagyon gyorsan világossá vált: Ausztrália drága. A lakhatás, a tandíj, a mindennapi megélhetés költségei gyorsan apasztják a megtakarítást. Nem az a fajta ország, ahol sokáig lehet lebegni konkrét terv nélkül.
Amikor a diákvízumuk lejárta közeledett, komolyan utánanéztek a lehetőségeknek. Kiderült, hogy a munkavízum és a letelepedési vízum költsége és adminisztrációja között nincs akkora különbség, mint gondolták. Ha már belevágnak, akkor inkább hosszabb távra terveznek – még úgy is, hogy nem akarták magukat évtizedekre elkötelezni.
Az ausztrál nagyvárosok biciklisbarátok
Fotó: Boér Edwin
A letelepedési vízum pontszám-alapú rendszerben működik. Szinte pályázatként kell elképzelni, minden számít. A diploma szintje, a szakmai tapasztalat hossza – külön a külföldi és külön az ausztrál tapasztalat –, az angolnyelv-tudás szintje, a hiányszakmák aktuális listája. Ausztrália időről időre felülvizsgálja, milyen szakemberekre van szüksége, és ha a jelentkező szakmája szerepel ezen a listán, az plusz pontokat jelent.
Hosszú hónapok munkája volt ez, sok utánajárással, papírmunkával, de – és ezt fontosnak tartják – a teljes folyamat online, részletesen dokumentált, hivatalos oldalakon követhető volt. Nem kellett „kapcsolat”, nem kellett kiskapu, csak türelem és precizitás.
2024 novemberében érkezett meg az értesítés: megkapták a letelepedési vízumot.
„Nagy kő esett le a szívünkről” – mondták. Addig minden ideiglenes volt: a lakás, a munka, az autóvásárlás gondolata, még az utazások is. Minden döntés mögött ott húzódott a kérdés: mi van, ha menni kell?
Innentől nemcsak tartózkodhatnak az országban, hanem tervezhetnek is. És számukra ez talán fontosabb, mint maga a papír: a lehetőség, hogy a következő lépést ne kényszerből, hanem választásból tegyék meg.
Mint mesélik, az egyik leggyakoribb kérdés, amit otthonról kapnak, nem is az időjárásra vagy a fizetésekre vonatkozik, hanem arra: milyen ott bevándorlóként élni? Hogyan viszonyulnak az ausztrálok azokhoz, akik máshonnan érkeznek?
A válaszuk nem sablonos lelkesedés, inkább tapasztalatból leszűrt megállapítás: alapvetően nyitottsággal.
Sokszor előfordult, hogy már az első beszélgetések alkalmával szóba került az akcentusuk. „Honnan jöttetek?” – kérdezték. Amikor Erdélyt mondtak, nem üres tekintetekkel találkoztak. Többen tudták, hogy Románián belül külön történelmi régióról van szó, sőt olyan is akadt, aki Ceaușescu nevét is felhozta Románia említése kapcsán. Ez a fajta tájékozottság meglepte őket, különösen az amerikai tapasztalataik után, ahol gyakran felszínesebbnek érezték az érdeklődést.
Ausztráliában a kíváncsiság őszintébbnek tűnt számukra. Nem érezték azt a kimért távolságtartást, amit korábban Németországban tapasztaltak, ahol – ahogyan fogalmaznak – sokkal erősebben jelen volt az „itt vendég vagy” érzés. Itt inkább beszélgetések alakultak ki: a helyiek meséltek saját családi történeteikről, arról, hogy nagyszüleik Olaszországból, Görögországból vagy éppen Ázsiából érkeztek, és így a bevándorlás nem elvont kérdés, hanem személyes múlt.
Fotó: Boér Edwin
Természetesen a politikai viták szintjén időről időre felmerül a bevándorlás kérdése, különösen gazdasági nehézségek idején. De a hétköznapi kapcsolataikban nem tapasztaltak elutasítást vagy ellenségességet.
Az otthonosság érzéséhez hozzájárult az is, hogy magyar közösségre találtak.
Melbourne-ben a Bocskai Központ és a magyar templom jelentett hasonló kapaszkodót. Vannak gulyásfesztiválok, magyar boltok, ahol Győri Édest is lehet kapni, és olyan közösségi események, amelyeken a kivándoroltak és leszármazottaik találkoznak. Nem elszigetelten élnek tehát, még ha fizikailag a világ másik végén is vannak. A magyar jelenlét nemcsak emlék, hanem aktív közösségi valóság.
Számukra ez kettős élményt jelent: egyszerre részei egy multikulturális társadalomnak, ahol kínai újévet és indiai ünnepeket is nyíltan megülnek, és közben megmaradhatnak annak is, ahonnan jöttek. Ez a kettősség – mondják – inkább gazdagít, mint feszít.
Az első sydney-i lakásuk – amelybe karácsony előtt, egy-egy bőrönddel költöztek be – véletlen szerencsével a város egyik legmódosabb negyedének közelében volt. Akkor még nem is tudták pontosan, milyen környékre érkeztek, csak azt látták: gondozott kertes házak, tengerparti sétányok, hatalmas zöldfelületek, rendezett utcák veszik körül őket.
Ausztrália városai fiatalok, alig kétszáz évesek, így eleve járműközpontú tervezéssel épültek: széles utak, laza beépítés, nagy telkek jellemzik őket. Nem az évszázadok alatt összenőtt, szűk utcás európai városszerkezet, hanem tudatos, modern tervezés.
Fotó: Boér Edwin
Számukra külön öröm volt, hogy a kerékpározás itt nem kompromisszum, hanem valódi közlekedési alternatíva. Sydney és Melbourne biciklis hálózatát holland tervezőirodák dolgozták újra az elmult évtizedekben – és ez látszik is rajta. Nem elszigetelt, néhány száz méteres sávokról van szó, hanem összefüggő, logikusan felépített rendszerről, amely intézményeket, városrészeket köt össze, és fizikailag is leválasztott a gépjárműforgalomtól. Széles, biztonságos, átgondolt útvonalak.
Az állami szabályozás terén is több olyan részlettel találkoztak, amely elsőre meglepte őket. Az élelmiszer- és környezetvédelmi előírások szigorúak, már a belépéskor is. Amikor valaki Ausztráliába érkezik, még a cipőtalp tisztaságára is figyelni kell: nehogy idegen növényi vagy talajmaradvány kerüljön be az országba. A mezőgazdaság és az állattenyésztés kiemelten védett, hiszen a kontinens történelmében több alkalommal is komoly ökológiai problémát okoztak a betelepített, nem őshonos fajok.
A boltok polcain minden terméken feltüntetik, hogy hány százalékban készült ausztrál alapanyagból – a hazai termelés támogatása tudatos állami cél.
Különösen érdekes élmény volt számukra az adórendszer működése. Ausztráliában a munkáltató csak részben vonja le az adót, az éves bevallás pedig valódi, személyes ügy. Az online rendszerben minden szakmai fejlődéssel kapcsolatos kiadást – nyelvvizsgát, továbbképzést, vizsgadíjat, szakmai eszközöket – be lehet vezetni, és ezek után az állam visszatéríti a befizetett adó egy részét.
„Ösztönöznek arra, hogy fejlődj” – fogalmaztak. Számukra ez nem csupán pénzügyi kérdés volt, hanem szemléletbeli különbség: azt érezték, hogy a rendszer nem akadályozza, hanem támogatja a szakmai előrelépést. Az angol nyelvvizsgák, a különbözeti vizsga, a szakmai fejlődés mind olyan befektetés volt, amelyet az állam nemcsak elfogadott, hanem részben honorált is.
Nem hibátlanba, de követhetőbe. És ez számukra legalább olyan fontos volt, mint a napsütés vagy az egzotikus állatvilág.
Az erdőtüzek Ausztráliában nem elvont híradós képek, hanem a mindennapok részei – még akkor is, ha a nagyvárosi életben ez elsősorban nem közvetlen veszélyt, hanem füstszagot és romló levegőminőséget jelent. A kontinens sajátos növényvilága, különösen az eukaliptuszfák, amelyek olaja rendkívül gyúlékony, természetes módon hajlamosítja a tájat a tüzekre. Hosszabb, negyvenfokos hőhullámok idején előfordul, hogy a legkissebb külső hatásra is a fák belsejében felhevülő olaj szinte „kitör”, és pillanatok alatt lángra lobban a száraz aljnövényzet.
A városban élők számára a legkézzelfoghatóbb következmény többnyire a füst, amely bizonyos napokon sűrűbbé teszi a levegőt – de a rendszer felkészült, a megelőzés tudatos.
Az ausztrál erdők sajátosak
Fotó: Boér Edwin
A természet közelsége ugyanakkor nemcsak fenyegetés, hanem élmény is. Melbourne partjainál valóban lehet pingvineket látni alkonyatkor, a külvárosi parkokban kenguruk ugrálnak, és ha kicsit feljebb mennek a hegyekbe túrázni, koalákat is megpillanthatnak az eukaliptuszfák ágai között. Kígyót és pókot is láttak már – olyat is, amelyet Európában csak természetfilmekben –, de az életveszély inkább a képzelet része, mint a valóságé. A szabályok világosak, a veszélyes élőhelyeket jelzik, és a tragédiák többsége – mondják – azokkal történik, akik nem veszik komolyan az előírásokat. A helyiek tudják, mikor nem szabad vízbe menni a krokodilok miatt, és mikor nem ajánlott bizonyos partszakaszokon úszni.
Amikor a negatívumokról faggattam őket, elismerték, hogy a család és a régi barátok folyamatosan hiányoznak és ez a távolság az ára az ottani jólétnek. Emelett az ingatlanárak is valóban magasak, különösen a nagyvárosokban. Saját lakást venni komoly vállalás, és a piacot részben korábbi adókedvezmények torzítják, amelyek sokakat ösztönöztek több ingatlan felhalmozására.
Időről időre előkerül a bevándorlás kérdése is a politikai vitákban. A növekvő árakat, az inflációt sokszor a bevándorlás számlájára próbálják írni, még ha a valós okok összetettebbek is. A mindennapok szintjén azonban nem érezték azt, hogy ellenséges közegben élnének. Ausztrália alapvetően bevándorlók országa, és ezt a legtöbben nem felejtik el.
„Ha az otthoni problémákat vesszük alapnak, akkor ezek nem igazi problémák” – fogalmaznak óvatosan. Nem állítják, hogy minden tökéletes. Nincs kolbászból a kerítés. De azt igen, hogy a rendszer átlátható, a szabályok világosak, az ügyintézés digitális és követhető. Hogy ösztönöznek a tanulásra, a fejlődésre. Hogy megőrizhetik a saját identitásukat, vallásukat, hagyományaikat, miközben egy soknemzetiségű, multikulturális társadalom részei.
A hazaköltözés gondolatát továbbra sem zárják ki, ugyanakkor jól esik otthon „turistáskodni” az éves hazalátogatások során. Büszkék arra, hogy szüleik nemcsak gyökereket, de szárnyakat is adtak nekik, így identitásukat megőrizve fedezik fel a világot, és bátorítanak másokat is ennek kipróbálására. Még ha megpróbáltatásokkal teli is az út, nem helyes elnyomni a bennünk lévő kíváncsiságot és késztetést. Érdemes követni ezeket az ösztönöket, még akkor is, ha eleinte nem világos, pontosan hova vezet majd az út.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Bár Izrael korábbi bejelentéséhez híven nem hagyta válasz nélkül az újabb iráni támadást, és határozott válaszcsapást mért iráni katonai célpontok ellen, mindezzel paradox módon éppen a helyzet további eszkalálódását szeretné megakadályozni.
Elkezdődik az alacsonyabb környezetvédelmi besorolású járművek kiszorítása a forgalomból az Európai Unióban, ami az útdíjszámításban is megmutatkozik majd; 2024. január elsejétől a teherautókkal indítanak.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!