Szecessziós séta Marosvásárhelyen

A román himnusz dallama adta meg az alaphangot – lévén, hogy a román nyelv napját is aznap ünnepelték – a szecessziós Marosvásárhelyt bemutató, a Vásárhelyi Forgatag alkalmával tartott várostúránkhoz. Oniga Erika művészettörténész kalauzolása mellett a szecesszió hívószavának hatására néhány percen belül azonban már a százéves múlt elevenedett meg lelki szemeink előtt.

A kivonulást, elszakadást jelentő szecesszió arra utal, hogy 1897-ben Bécsben 49 művész kivonult a városi művészeti központból, hogy új művészetet teremtsen. Újat, mást, a korabeli akadémikus művészettől vagy a hazugnak tartott historizmustól – vagyis a különböző „neo-” irányzatoktól – eltérőt. Főbb jellemzői a nagymértékű stilizálás, a növényi vagy geometrikus mintákra építő hullámzó ornamentika, hangsúlyos, élénk színek alkalmazása. Érdekessége, hogy Európában nagyjából egyszerre terjedt el, míg az előző művészeti irányzatok, stílusok esetenként fél évszázados késéssel jelentek meg a perifériákon. Ugyanakkor nem egységes, ezért az öreg kontinens különböző területein más és más névvel illették: az Osztrák–Magyar Monarchiában Sezessionnak hívták, Franciaországban Art Nouveau-ként, vagyis új művészetként ismerték, Nagy-Britanniában modern style-nak (modern stílusnak) nevezték, Németországban Jugendstilként jelölték (a müncheni Jugend, azaz Fiatalság című folyóirat után), Spanyolországban Modernismónak, Olaszországban pedig stile floreale-nak hívták.

Vásárhelyi sétánk a település legelső szecessziós épületétől, az Agrár Takarékpénztártól a Bolyai térig, onnan a tisztviselőtelepre, majd a főtérre vezetett. Mindeközben óhatatlanul a város híres polgármesterének alakja is megjelenik, hiszen Bernády György vezetése alatt virágzott fel a város, épült a legtöbb szecessziós épület. Az 1900-ban épített takarékpénztár Marosvásárhely legelső szecessziós épülete – a Rózsák/Trandafirilor, egykori Széchenyi téren –, amely jelenleg is pénzintézetnek ad otthont. Ahhoz viszont már képzelőerő vagy korabeli felvétel szükséges, hogy magunk előtt láthassuk a Sándy Gyula tervezte épület székely kapukat idéző, hatalmas kirakatszekrényeit. A népi építészethez közelítő homlokzatról tulipánokkal, margarétával, lóherével díszített grafittók köszönnek vissza ma is. A közeli Vámos-féle ház viszont nem hordozott mindig szecessziós jegyeket: akárcsak több szomszédos épületet – így például a Royal szálloda és étterem épületét is – megemelték egy szinttel, és homlokzatát a kornak megfelelő stílusban díszítették. A Bartók Béla utca jobb oldalán álló Vámos-féle ház a kedves virágornamentikának és szívsor motívumnak köszönhetően valódi mézeskalács-házikó benyomását kelti. Egyes feltételezések szerint az épület helyén állt házban született Rosnyai Dávid, Apafi Mihály fejedelem deákja, török–magyar tolmácsa.

 Bolyaiak szomszédsága

A napjainkban Bolyai Farkas Elméleti Líceumként működő tanintézet egykor a Református Kollégium épülete volt. A Bolyaiak terén álló szecessziós főépület 1910-re emelkedett a magasba, érdekessége, hogy egyetlen sarka sincs. Vagyis sehol nem törik meg kilencven fokban a homlokzat, így bár viszonylag nagy az épület – és két oldalt korábban épült melléképületek is csatlakoznak hozzá –, a lágy formaképzésnek és ornamentikának köszönhetően mégsem tűnik vaskosnak. A főépület Baumgarten Sándor műépítész tervei alapján épült, a budapesti műépítész Herczeg Zsigmonddal közösen a századforduló környékén számos oktatási intézmény terveit készítette el a magyar nyelvterületen: főgimnáziumok, bába- és tanítóképzők őrzik kezük nyomát, ketten összesen több mint 260 oktatási célzatú épületet terveztek. De Baumgarten egyedül is készített terveket, köztük a marosvásárhelyi Református Kollégiumét, amely 1957 óta viseli a Bolyaiak nevét. Eredetileg óratornyot is terveztek a főhomlokzat tetejére, ami azonban soha nem készült el. Volt viszont magyar koronás címer, a kollégium ma is látható címere és a főbejárat között, a mai felirat helyén. A főbejárat egyébként pontosan követi egy pozsonyi oktatási intézmény kapujának terveit.

A téren további két érdekes szecessziós épület áll, mindkettő a Márton Áron utca egy-egy sarkán. A saroktornyos épületek a sokrétű stílusirányzat geometrikus vonalához tartoznak, de csak Csíki Lajos egykori közjegyző házának ablakai alatt csillognak kápráztatóan a napfényben az aranyos mozaikdíszek.

A tisztviselőtelep utcái ma a Borzeşti, Bradului és Vulcanului neveket viselik, a 20. század elején magyar költők és művészek nevei szerepeltek az utcanévtáblákon. A tisztviselőtelep villái 1910-12-ben épültek, köztük ma is az egyik legeredetibb a Patrovits Kálmán által tervezett: ennek nyílászárói, korlátai, lámpái is szinte érintetlenek. Az ódon hangulatot árasztó házat a mérnök feleségével együtt tervezte, és az asszony viszonylag alacsony termetét figyelembe véve az ablakokat csak 80 centis magasságra építették. A nyolcszobás épületnek 48 személyesre bővíthető asztala volt, ez volt az első marosvásárhelyi magánház, ahová központi fűtést vezettek be. De 1911-ben már telefon is működött itt 381-es hívószámmal. Ma a tervező unokája lakik az épületben.

 Erdély szerelmesei

Útban a városháza felé a Köteles Sámuel utcában egy eklektikus stílusban épült bérház előtt állunk meg, mely azért érdekes, mert 1912-től több éven át itt élt Toroczkai Wigand Ede építész, iparművész is. A századforduló kiemelkedő alakja – ahogy a kortárs képzőművészek egy része is – Erdélyben tett gyűjtőutakat, a népi formakincsben keresték a magyar stílus lényegét. A bútortervezéssel, könyvillusztrálással, publicisztikával is foglalkozó Wigand Ede Torockóba „szeretett bele”, ezt a települést tekintette követendő példának, ezért vette fel és használta Pesten született művész a Toroczkai előnevet. Hasonló utat járt be a Marosvásárhelyhez szintén kötődő Körösfői-Kriesch Aladár is: az ismert festő, szobrász, iparművész Budán látta meg a napvilágot, ám később a gödöllői művésztelep alapítója a kalotaszegi Körösfőhöz kötötte magát erős szálakkal, vagyis választott előnévvel. Toroczkai – aki Bernády unokahúgát vette feleségül – több középületet és lakóházat tervezett Marosvásárhelyen. Körösfői munkáival a Kultúrpalotában találkozhatunk.

 Álom a négy épületről

A marosvásárhelyi városközpont a múlt század elején az északkeleti részből áttevődött a mai központba. Bernády Györgyöt 1902-ben választották polgármesternek, s hamarosan felvetődött az új városháza építésének ötlete is, lévén, hogy az addigi szűkösnek bizonyult. A számos javaslat közül azért választották az új városháza helyszínének a ma is látható épület telkét, mert viszonylag közel van a vonatállomáshoz, és az akkori nagy szabad terület alkalmasnak látszott a további építkezésekre. A tervpályázatot a Komor Marcell-Jakab Dezső építészpáros nyerte el, eredetileg még barokk épületről szólt, ám a megbizatás odaítéléseután szecessziós homlokzatra váltottak. Az építkezések 1906-ban kezdődtek, és két év alatt le is zárultak, majd nagyszabású terv kezdett körvonalazódni, amelynek megvalósulása esetén ma Közép-Európa egyetlen egységes szecessziós terét csodálhatnánk Marosvásárhelyen. A városháza mellé ugyanis Kultúrpalotát terveztek – ez meg is valósult –, a tér másik két oldalára pedig megyeházát és városi múzeumot, szintén a Komor-Jakab által képviselt stílusban. A múzeumot – amelyet a Kultúrpalotával szemben terveztek – Bethlen Gáborról akarták elnevezni, a vármegyeháza tervei pedig már el sem készülhettek, közbeszólt az első világháború…

A városháza és Kultúrpalota környékén két további szecessziós épület kapott helyet. Az egyik a kereskedelmi és iparkamara, amelyik Toroczkai Wigand Ede munkáját dicséri: a hetvenes évekbeli átalakításáig a magyar nyelvterület egyik legszebb belső terének volt otthona. A tömbszerű épület korlátai ma kék színűek, ám egykor színesek voltak. A másik szomszédos épület a Nyugdíjpalota, amelyet Radó Sándor, a város egykori főmérnöke tervezett.

A Kultúrpalota története és látnivalói kötetekre való olvasmányt szolgáltatnak. A Komor és Jakab tervezte Ferencz József Közművelődési Ház építését 1911 tavaszán kezdték el, 1913 nyarán pedig már be is költöztek a közintézmények. Októberben avatták fel a grandiózus szecessziós „kincsestárat”, amelynek előzetes költségvetése 400 ezer korona volt, ám a plusz egy emelet és ama cél megvalósítása nyomán, hogy a Kultúrpalota a magyar képző- és iparművészet kincsesháza lehessen, végül 2 millió koronára rúgott. A homlokzaton helyet kapott portrék, bronzreliefek, mozaikok – a Körösfői tervezte, A magyar kultúra apoteózisa (Hódolat Hungária előtt) című alkotás például több mint 9 méter hosszú és 3 méter magas –, az előcsarnok, a hangversenyterem, a lépcsőházak, a tükörterem, a kisterem egyértelműen bizonyítja: a szecesszió szárnyalása valódi értéket teremtett.