Philippi és annak szelleme

A rendező vállaltan beéri magával a „bevérezett színjátékkal”, s így a kolozsvári Julius Caesar-produkció afféle példázattá és teátrumi bölcseletté válik. Shakespeare-i feelingbe oltott korszerű előadás ez. A hatalomról és a plebszről szóló, egész teret betöltő játék, tele számos megfejtendő szimbólummal, elgondolkodtató vizuális kódokkal, amelyeket napjaink plebsznézője nem is tud mindig könnyedén dekódolni. De mintha Purcărete nem is akarná a közönséget az előadásba beszippantani, úgy tűnik, inkább a kívülről szemlélődő, az elgondolkodó néző figyelmére apellál.

Az előadás felütéssel indul. Egy, a nézőtér földszinti bejárata felől bedübörgő római üvölt rá a hátra tekeredő nézőkre. „Takarodjatok haza!” – ordítja. S a publikum ebből az akcióból is érzékelheti, hogy nincs béke az olajfák alatt a birodalomban. A feszültség az egész színházi teret betölti, igaz, magát a színpadot nem, mert a vasfüggöny a színjáték kezdetén leeresztve marad. Mögüle csak hangok hallatszanak, a népé és valamiféle Hitchcock-madaraké.

A megnyíló színpad mélységében a szinte fekete-fehérben megjelenő minimális díszlet kiválóan szolgálja az előadást. Azt is mondhatnánk, a látvány az előadás egyik főszereplője. Az éles fényekkel átszűrt lisztes-ködös szfumátó titokzatos, rejtélyes rembrandti háttereket teremt, de egyszer-egyszer a klasszicista festészet nagy alakját, Dávidot is eszünkbe juttatja, amikor Caesar a fürdőkádban ül, a Marat halála című festmény rémlik fel a néző számára. A kiválóan komponált látványtér, főként a szcenikával dúsítva válik artisztikussá. Guruló fehér vaságy, fésülködő tükör, néhány szék és egy asztal, ahova az összeesküvők Caesar holttestét fölszuszakolják, s amin a philippi-i csata előtt megvacsoráznak, ennyi alkalmatosság szinte elég is a tartalmak megjelenítéséhez. A szenátorok kötözőkkel ellátott fehér vászonköpenye a hentesek mészárszéki viseletére emlékeztet. Ezt az „egyenruhát” vérezik majd össze látványosan, hogy fölmutassák a fórum és a néző előtt az uralkodó meggyilkolásának kollektív vállalását. A nagyjelenetben ugyan mind a nyolc szenátor megmártja kését Július Caesar testében, és a késszúrásokkal sikerül is leteríteni az áldozatot, ám a rendezőt láthatóan nem a naturális mészárlás megjelenítése érdekli, hanem a politikai ritualitás. Mintha a gyilkosság maga csak amolyan imitáció lenne, a „Te is fiam, Brutus?” pedig afféle kötelezően elhangzó klasszikus mondat. Ami ezután jön, az a hangsúlyos. Amikor a kellékes(?) egy vödör vérnek látszó sűrű folyadékot önt a színpadra. Az összeesküvők úgy kenik a törtpiros alvadt masszát magukra, mint neves fürdőhelyek vendégei a gyógyiszapot fájó testrészeikre. Demonstráció ez, ami a politikai játszmák fontos velejárója. A vér az összeesküvők szándékai szerint itt nem a gyilkosságot testesíti meg, hanem Rómáért, a közjóért való tett jogosságát.

Mert hát lássuk, kit is ölnek meg az összeesküvők március idusán a kolozsvári színház deszkáin? Egy magával eltelt, saját arcát órákig a tükörben nézegető Nárciszt. Egy, a Tiberist átúszni sem tudó, nyavalyatörős, a kutyáját dajkáló hadvezért, aki önelégültségében még csak nem is sejti, hogy a derék államférfiak összeesküvést szőnek ellene. Még Brutus is, akit Caesar a fiaként kezel, ő is tövig mártja a kését az uralkodóba, mert hát a birodalomért, a közjóért minden áldozatra képesnek kell lenni egy jó rómainak. No és Antonius is amiatt áll a holttest mellé – temetni és nem dicsérni jön –, mert a közérdek ezt kívánja.

Szavak, szavak, szavak

Nos, ezeket sem Shakespeare és Purcarete, sem a dramaturg Visky András nem hiszi el, s üzenik nekünk: nevetségesek vagyunk, ha a szónoklatoknak bedőlünk. Bizony itt a hatalom, a személyes hatalom a legfontosabb. S annak az ára: vér.

Vér, vér, vér

Caesar életének kioltása után a gyilkosok a semmire sem jó véres tetemet egy nejlonfóliába csomagolják, s a mészárszéki asztalra dobják, ami tüstént ravatallá válik, amint Antonius megjelenik, hogy hordószónoklatát elmondja. Kezében az elhunyt uralkodó végrendeletével, melyből kiderül, hogy a megjelölt utód Octavianus és Brutus csak akkor lehetne Caesar utódja, ha a Caesar által kijelölt jogosult meghalna. Antonius ezt elfelejti fölolvasni a fórumon tartott nagy védőbeszédében, csak azt tudatja a plebsszel, hogy az elhunyt a vagyonából Róma minden egyes polgárára hetven aranyat hagyott örökségül. Bonyolult lenne itt leírni, hogy milyen összefonódások, érdekek és kapcsolódások motiválják Antoniust egy holttesthez való hűségében. Egy biztos, aki egy sort sem olvasott még a Római Birodalomról, Julius Caesar koráról, de az elmúlt évtizedek történéseit átélte, az azonnal felismeri, hogy a dolog miről is szól. Ugyanarról, amiről mostanában. Hova kell állni? Ki mögé? Kitől mit lehet remélni? Ez itt a kérdés. Szegény Caesar már csak egy bomló véres húscsomó, már nincs szüksége sem dicséretre, sem hűséges alattvalókra. Bezzeg az utódoknak, kell egy egész nép, ahhoz, hogy uralkodhassanak. És a római polgárság, Purcãrete népe, mintha nem örülne az aranypénzes örökségnek. A plebsz lehajtott fejjel kóborol a szomorúan csepergő végtelen esőben és egyetlen erőtlen mikrofonhangon szólal meg. Elfáradt, mintha nem hinne már egyetlen szónoknak sem.

A színészeknek nincs könnyű dolguk Purcãrete színházában, a filmszerű snittekre tagolt előadásban szinte atomizáltan mindenkinek külön-külön kell megteremtenie saját egóját. Az előadás nem a kontextusokra épül (ahogyan ez a mai világ sem), inkább a személyes önös magányosságra. Bogdán Zsolt, az érzékeny művész, itt fehér arcú törékeny Julius Caesarként jár-kel gyönyörű kuvaszával (több köze van hozzá, mint a feleségéhez), még szelleme is a hófehér kutyával szimbiózisban jelenik meg. Viola Gábor kiváló színész, itt egy férfiasan töprengő Brutust alakít, aki egy idő után már nem biztos abban, hogy megérte a közjóért ölni. A Györgyjakab Enikő által alakított felesége, Portia erőteljes érzelmi kitörése (és magára hagyottsága) is figyelmezteti őt a nem túl szerencsés politikai lépésére. Cassius, Balla Szabolcs ízig-vérig katonaember, de nem túl profi összeesküvő. Eszébe sem jut, hogy a köztársaság visszaállításához nem elégséges a diktátort megölni. A két hadvezér sardisi civódása és békülése egyik legéletszerűbb jelenete az előadásnak. Bács Miklós Antoniusa egy lehengerlően demagóg, mindenkit idiótának tartó politikai karrierista. (Milyen bizarr, hogy az élet színpadán az igazi Antonius, Cassiushoz és Brutushoz hasonlóan, szintén öngyilkossággal fejezi be hadvezéri pályafutását.) Váta Loránd kellően „aktív” Cascát alakít, Lucius figurája pedig megható, talán mert a szerepet ez esetben egy nőre osztotta a rendező. Kántor Melinda afféle sci-fi figurát formál szerepéből, mint egy E.T. robot jár le s föl a színen néha egy papírdobozban. Calpurnia, Caesar felesége odaadó, alázattal teli társ, bár férje halála után gátlás nélkül osztja meg ágyát mással is. Albert Csilla, a férfikabátos jós az előadás végén attraktív módon „vetkőzik át” bombázó topmodellé.

Eső, köd, zivatar, villámlás, szfumátó és vér. Ezek a hívószavai az előadásnak, ami mint egy nagy puzzle, apró önálló darabkákból áll össze. A sok-sok látvány és hanghatás (zene: Vasile Sirli), valamint egy kutya különös jelenléte sokszor elfedi a cselekményt, de ez az előadás úgy tűnik, nem is Julius Caesarról és kortársairól akar igazán szólni. Inkább arról, hogy vajon elég-e puccsal, erőszakkal elvenni a diktátoroktól a hatalmat ahhoz, hogy egy ország sorsa jobbra változzék? És kin vagy min múlik az, hogy a diktatúrák megszüntetése után felvirágzik-e, vagy polgárháborúk martaléka lesz egy ország? És vajon hányszor kell még találkoznunk Philippinél? És hány Philippi is van ma a földgolyón?