Párhuzamosan, de egy tőről fakadva: nagyszabású festészeti tárlat a kolozsvári Bánffy-palotában

És a lánc, úgy tűnik, nem szakad meg, hiszen a most kiállító művészek utódai között is vannak hasonló pályán mozgó fiatalok. Érdekes együttállása a csillagoknak, amikor egy családon belül többen is ugyanazt a hivatást választják, és teszik mindezt a legmagasabb szinten. Három művészgeneráció együtt állítja ki alkotásait a Bánffy-palotában – ami valljuk be, nem mindennapi esemény!

Családi örökség

A családban Buba néni, azaz Póka Zsombori Erzsébet festőművész volt a kezdet, utódainak művészete elválaszthatatlan az ő szellemi és képi örökségétől, személye mély nyomot hagyott a családban, főleg annak hölgytagjaiban. A sokoldalú művésznő 1913-ban született Kolozsváron, a Marianum Római Katolikus Leánygimnáziumban érettségizett 1932-ben. A temesvári Képzőművészeti Akadémián szerzett oklevelet, majd a kolozsvári Tanárképző Főiskola tanfolyamán rajztanári képesítést szerzett. 1945-ben elvégezte a kolozsvári zenekonzervatóriumot. 1942 és 1950 között rajz- és énektanár volt Szamosújváron és Kolozsváron. Kiválóan festett, cikkei jelentek meg a helyi napilapban, nyugdíjazásáig a Kolozsvári Állami Magyar Opera énekese volt. Nyugdíjasként műsoros és szavalóesteken lépett fel, s képzőművész pályáját is haláláig folytatta.

– meséli Katona-Zsombori Mária. Nővére, Erzsébet pedig így emlékszik: „Buba néni lakásának ajtaja mindenki előtt nyitva állt. Oda jártak a kolozsvári művészi világ jeles képviselői: színészek, zenészek, írók. Én voltam a kávéfőző lány, akit szerepeltettek is, verset mondtam. Buba színes egyéniség lévén vonzotta az embereket: koncertek, improvizált bulik, találkozások színhelye volt a lakás.”

Húga, Mária számára az olajfestés jelenti a kiteljesedést, talán az ő látásmódja áll legközelebb a nagybányai iskolát is magáénak valló Buba nénijéhez. Zsimbi lányának, Mayer Hellának a képei pedig olyan formai és lelki világot idéznek, amit sehol másnál és máshol nem láthattunk ez idáig. Hellánál, aki kisgyerekként hagyta el a szülőföldet, ma is visszatérő téma a kolozsvári ház, a nagymama, a Fellegvár, festményei már-már álomszerűen idézik fel ezeket a helyszíneket, embereket, tájakat: „A szülői ház átalakult. Fizikai formáját levetette, és beköltözött a bőröm alá. Ilyen alakban bárhol, bármikor velem van. Észak zord telében vagy Budapest pezsgő utcáin. Ilyen alakban már nem olyan sérülékeny, és nem ijeszt meg váratlan változásával, ahogyan a valóságban néha szívet facsaróan vesztik el a helyek régi fényüket vagy régi kopottságukat – azt az állapotot, amiben megszerettem őket” – vallja Mayer Hella.

Ugyanaz másként

Csodálatos dolog lehet egy családon belül ennyi művész. Bizonyára egymást is segítik, ihletik, hiszen mindannyian alkotó emberek, ha stílusuk, munkamódszereik eltérők is. Mindegyikük más egyéniség, másképp nyúlnak az ecsethez, a festékhez, de van egy közös vonásuk: egyikük sem felejtette a szülőföldet, még ha annak idején életük nem is volt mindig könnyű. Mária és Erzsébet ma már Magyarországon, Hella Svédországban él, de a hegyek, a dombok, az erdők, Erdély csodálatos tájai, az itthoni ház mellőzhetetlen művészi gondolkodásukban, alkotói világukban. A múlt után nem sírni kell, hanem építkezni kell belőle – és ezt nagyon jól tudják az itt kiállító művésznők is. Alkotásaik is tükrözik ezt az érzést, a Zsombori család úgy emlékezik, hogy az nem csap át nosztalgiába. Ha kifejezőmódjuk nagyon is eltérő, de képi világuk ugyanabból a kútból merít. El lehet menni nagyon messze a szülőföldtől úgy is, hogy a gyökereket ne tagadjuk meg.

Immár jó pár éve csodálhatom viszonylag közelről munkásságukat, és úgy vagyok vele, hogy ahányszor látom Zsimbi, Mária vagy Hella alkotásait, mindig felfedezek bennük valami újat. Azt hiszem, ez az egyik titka alkotásaik sikerének. Generációkon átívelő a jelen tárlat, amit akár laikusként, akár szakértőként, de csakis örömmel és elismeréssel lehet csodálni. Buba néni nagybányai iskolájától egészen Mayer Hella látomásszerű munkájáig, korokon, stílusokon, módszereken átvezető tárlatot láthatunk. Meggyőződésem, hogy Kolozsváron, de talán úgy általában is, a képzőművészetek világában ritka alkalom, hogy egyazon család négy művészének alkotásait láthassuk kiállítva egyazon tárlaton.