Lélekben elmerülve csöndesen

Elárulom, a költőt közel két évtizede, még igen fiatal szerkesztő és újságíró korából ismerem, de ilyen izgatottan életemben nem láttam, mint a csütörtöki előadás megkezdése előtt. Még a Bolero című drámája bemutatójának perceiben sem. Számára valóban tétje volt az előadásnak: a ma már marosvásárhelyinek számító Demény Péter szülővárosába tért haza, megannyi barát, ismerős vagy tisztelő erősen vagy kevésbé kritikus szeme előtt mutatkozott meg. Ugyanakkor egy feltételezhetően hozzáértő közönség előtt hangzottak el költeményei. Az ember nyilván „földijei” előtt szeretne a legkevésbé kapufát rúgni.

Nos, ahogyan később kiderült, ez a veszély egy pillanatig sem állt fent.

Szembenézés önmagunkkal

A magam részéről – amióta csak verset olvasok, hallgatok – minduntalan elcsodálkozom azon, hogy a költők milyen bölcsek. Már akár húsz-harminc vagy negyvenévesen is. Vagy tán bölcsnek születnek? Ki tudja? Petőfi, József Attila, Dsida, Szilágyi Domokos – hogy csak néhányat említsünk – e fiatal bölcsek közé tartoztak. És most már ide sorolnám Demény Pétert is, aki erejének és alkotókedvének teljében van. A magánéletben rendkívül kedves, barátságos, mi több, üdítő humorral megáldott költő a lélek sejtelmes mélységeibe engedett betekintést a Salat Levente által előadott verseiben. A fájó, a kiáltó, a nevető, a megnyugvó lélekbe kalandozunk másfél órán át. Péter sem foglalkozik semmi mással, csak azzal, ami maga az Élet: szerelem, elmúlás, remény, boldogtalanság, alázat, apaság és megannyi apró-cseprő dolog, ami nélkül nem is léteznénk. Melyek nélkül nem is lenne értelme lennünk a Földön.

„Ritka ajándék a színész számára, hogy manírok nélkül a lelkét adhatja a színpadon, szembenézhet önmagával” – mondta Salat Lehel az előadás után. Pátoszmentes, de meggyőző előadásmódja magával ragadta a közönséget, a műsor lélekfelemelő volt, és még kevésnek is tűnt ahhoz, hogy mindenbe belemerüljünk. Úgy éreztem, még „beszélgettünk” volna Lehellel, Péterrel, Bercivel – mert hát olyan volt az egész előadás, mintha egy régi barátot (barátokat) hallgattunk volna egy esős délutánon, egy szobában üldögélve, ahogyan szép sorjában áttekinti élete történéseit.

Márkos Albert csellóművész kiváló zenei aláfestést szerzett az előadáshoz, amely úgy töri meg a „lélekcsöndet”, hogy közben egymagában is sokatmondó.

Erdélyiek találkozása

Az előadás előtt Demény Péterrel, a Lélekcsönd verseinek költőjével beszélgettünk, aki lapunknak elmondta, hogy az előadás ötlete Salat Lehel színművészben született meg. „Életének egy adott időszakában én is mellette álltam, és valószínűleg ez remegtetett meg a színészben bizonyos érzékeny húrokat” – vélekedik a költő. Nehéz helyzet alakult ki a próbák elkezdése előtt és után, hiszen Salat Miskolcon él, Demény Péter Marosvásárhelyen, de a kommunikáció így is remek volt közöttük. „Ő elmondta, miről szeretne szöveget – szóba kerültek sanzonok is –, volt egy elképzelése az előadásról, így sok támpontot adott ahhoz, hogy milyen verseket írjak”. Még az is előfordult, hogy az előadó telefonon mondta el a verseket a szerzőnek, így alakult ki a közös hang, ami az egész előadáson átsüt.

A költemények egy része megjelent már Demény Lélekkabát című kötetében, más részük a Facebookon volt olvasható. A költőhöz és a színművészhez csatlakozott Márkos Albert zeneszerző, „így az előadás három erdélyi ember találkozásának is nevezhető” – mondja a költő. Az előadás ősbemutatója Miskolcon volt, Marosvásárhelyen és Kolozsváron eddig két-két alkalommal játszották a Lélekcsöndet. És bárhol a világon előadható, hiszen általános, bárhol és bármikor felbukkanó érzelmekről, érzésekről, történésekről szól. A jelek arra mutatnak, hogy – minden híresztelés ellenére – van érdeklődés a versek iránt, hisz eddig, ahol bemutatták a műsort, mindenhol megtelt a terem nézőkkel. „Feltétlenül meg kell és meg is lehet szerettetni a verseket az emberekkel, ezt a különféle visszajelzésekből is fel tudom