Kishitű ikon hatalmas orral

Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac
Rendező: Kövesdy István; dramaturg: Kovács András Ferenc; zene: Könczei Árpád. Főbb szerepekben: Pálffy Tibor (Cyrano), Derzsi Dezső (De Neuvillette Christian), Szakács László (Guiche gróf), Nagy Alfréd (Ragueneau), Kolcsár József (Le Bret), Szalma Hajnalka (Roxane), D. Albu Annamária (A Duenna), Gajzágó Zsuzsa (Liza).

Mert magamat kigúnyolom, ha kell,/De hogy más mondja, azt nem tűröm el! – a világirodalom és -bölcselet legsűrűbben idézett szövegeinek listáján is igen előkelő helyet elfoglaló passzust Moliere barátjával, a bátor, nemes, szellemes és gavallér Cyrano de Bergerackal mondatja Edmond Rostand. A 19-20. század fordulójának az újromantika képviselőjeként „megbélyegzett” francia költő-drámaírója talán már ennyivel is beírta volna magát az örök­kévalóságba. Cyranóból azonban csak úgy dőlnek az emberi lélek további nagy felismerései, s ezzel talán meg is magyaráztuk, miért veszik elő időről időre színházak és filmrendezők az 1897-ben írt, s még abban az évben be is mutatott Cyrano de Bergerac című darabot.

Legutóbb a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház küldte színpadra a párbajai, kötekedő természete, de szellemessége, a nemesi eszmerend iránti hűsége révén is legendává magasztosult 17. századi figurát. A nem túl előnyös külsejű, de emelkedett lelkületű, egyszerre gőgös és önzetlen, komikus és tiszteletre méltó, bajkeverő, de önfeláldozó, az igazi lovagi becsület példaképét Pálffy Tibor személyesíti meg Székelyföld vezető színházának előadásában. Változatlan vibrálással, irigylésre méltó mozgáskészséggel és szenvedéllyel – és ugyanazokkal a szövegmondási hiányosságokkal is, amelyekkel együtt Hobót változatlanul nagyra értékeli néző és szakma egyaránt. Vele szenvedjük végig a viszonzatlan, de el is titkolt szerelem minden kínját, hiszen Cyrano, akit nagyra nőtt orra miatt egész Párizs csúfol – rémlik már, mi is az a cyranói orr? –, nemigen reménykedhet, de valami megmagyarázhatatlan, pszichológus után kiáltó kisebbrendűségi érzésből fakadóan nem is mer hinni abban, hogy szíve hölgye, Roxane viszonozza szerelmét. Szalma Hajnalka is Christiant, azaz Derzsi Dezsőt választja – Kövesdy István rendezésében nincs semmiféle modernista csavar –, milliomodik alkalommal is lehangoltan vehetjük tudomásul, hogy a szép, de üresen fecsegő ifjú a befutó.

Rostand nagyon sok önéletrajzi elemet gyúrt bele Cyrano figurájába – minden bizonnyal saját frusztrációit is. A fáma szerint a szerző egyik barátjával közösen csábítgatott egy hölgyet úgy, hogy egyikük írta a leveleket, a másik volt az arc. Cyrano is szellemét adja Christiannak, csakhogy Roxane közelében lehessen. A nyelvi tűzijátékokkal tűzdelt szöveg igyekszik is ezt hangsúlyozni, a bemutatón azonban a színészek egy része még nem uralta teljes mértékben a verseket, a későbbi csiszolódás valószínűsége mindenesetre sokat ígér. Szalma Hajnalka Roxane-ja izgató jelenség, hitelesen, szélsőséges gesztusoktól mentesen képes megjeleníteni a saját teremtett ideáljába szerelmes lányt, az örök hűséggel adózó özvegyet, aztán az élete tévedésével szembesülő asszonyt. Guiche gróffal Szakács László még egy emlékezetesen tenyérbe mászó alakot teremtett a szentgyörgyi színpadon.

Ha a napjaink takarékos költségvetésébe nem is fér bele a párizsi bemutatón felvonuló fehér lovas hintó és ezer szereplő, a produkció grandiózusságát jelzi, hogy a Tamási Áron Színház társulatának szinte valamennyi tagja részese a produkciónak. Egy hasonló léptékű apparátussal dolgozó romantikus mű tulajdonképpen filmhez hasonlítható a leginkább, de Kövesdy színháza sikerrel igyekezett megfelelő metaforává változtatni a 17. századi világot. A tekintélyes mértékben színészfüggő végkifejlet pedig esetünkben Pálffy Tibor színészi tudásának megnyugtató garanciáit hordozza, alátámasztva a megállapítást, miszerint Cyrano alakja a színház Fausthoz vagy Don Juanhoz mérhető ikonjai közé tartozik.