John le Carré: az író, aki bejött a szolgálatból

Amióta ide beléptem, amúgy sem tudok másra gondolni, mint arra, hogy érezheti magát az a bizonyos amerikai állampolgár, aki jó hónapja rostokol egy moszkvai repülőtér hasonló zónájában, mert ugyanezt az üzenetet kifüggesztette a világ virtuális üzenőfalára.

Rendszerhibák

Ábrándozásomból borzongás lesz, mikor kicsit odébb, a vámmentes zóna könyvesboltjában észreveszem A Most Wanted Man, magyar fordításban Az üldözött című könyvet. Írója John le Carré, azaz polgári nevén David John Moore Cornwell, egy hamisítatlan angol úr. Bár neve mellé odakívánkozik, hogy ő a kémregények egyik ma élő nagy doyenje, ezzel bántóan keveset mondanánk az alkotóról, aki régi vágású bölcs, modern tanítómester, de lehetne akár a legmélyebb humanizmus egyszemélyes intézménye is. Az üldözött cselekménye történetesen a 2001 szeptemberi terrortámadás után játszódik, amikor a félsz és a gyanakvás kis híján minden emberit kivon a magukat hűségesnek tudó állampolgárokból.

Míg a hírek Obama és Putyin kötélhúzását magyarázzák a leleplező amerikai ügynök, Snowden ügyében, a világhálón rátalálok az angol író néhány évvel ezelőtti interjújára. „Az egész terrorellenes tevékenység nagyon hasznos a politikusoknak – fejtette ki a BBC-nek. – Egyfajta módja lett a manipulálásnak, erre hivatkozva extra kiváltságokkal ruháztuk fel a rendőrséget, amely aztán visszaélt ezzel. Azt hiszem, vissza kell vonulnunk ebből.” A repülőtéri senki földjén várakozva ez okoz borzongást: annak felismerése, hogy Le Carré roppant tapasztalatával, tényismeretével és ráérzésével képes volt idő előtt észrevenni a „rendszerhibákat”. Hogy évekkel korábban megírta könyvét az életre-halálra keresett emberről, akiért egymást tapossák a világ legnagyobb titkosügynökségei. Egy olyan igazság érdekében, amely ráadásul mindig „odaát” van.

De ott van Le Carré másik regénye is, A mi emberünk, amelynek angol eredetiben már a címe is többet mond minden prózánál: Our Kind of Traitor, azaz magunkfajta árulók. Történeteiben erkölcsi, morális dilemmák, hűség és árulás kérdése, az állam és az individuum egészséges egyensúlyának témája dominálnak. Megannyi aktualitás. Bár természetesen vannak pozitív hősei, ezek egyike sem hasonlítható a filmbeli 007-es ügynökhöz, mivel itt a dolgok nem egyszerűen feketék vagy fehérek. Ez teszi nagyon hihetővé és emberivé, no meg letehetetlenné a le carréi életművet.

Hogy ez miért van így, arra „Sir” Cornwell életútja lehet a magyarázat: elsősorban az, hogy egy híres imposztor apa árnyékában nőtt fel. „Apámnak, a csalónak köszönhetően már gyermekkoromban hozzászoktam az alvilág csábító bájához és rá voltam kényszerítve arra, hogy személyre szabott morális szemléletet barkácsoljak a magam életére” – vallotta meg néhány éve a Neue Zürcher Zeitungban. Elmondása szerint ez a keresgélés sodorta őt berni egyetemi évei alatt, az 1940-es évek legvégén a brit hírszerzés karjaiba. Mert John le Carré civilben nemcsak kívülről és belülről ismeri, de felülről is rálát a kémszervezetek működésére. Olyannyira, hogy az Oxfordban diplomázott író regényeit kezdetben titokban, aztán felettesei tudtával és beleegyezésével, ebédszünetekben és a londoni ingázás hosszú vonatozásai alatt írogatta. A legfőbb jó keresése és hivatásával szembeni kétségei oly erővel törtek fel a frissen épülő berlini fal látványakor, hogy az élmény hatása alatt íródott regénye a sikerlisták élére repítette. A kém, aki bejött a hidegről jegyzett írót faragott Le Carréból, aki immár visszavonhatatlanul hátat fordított a titkosszolgálatnak, és egy másfajta szolgálat, az alkotás felé fordult.

Igazságcseppek

Regényalakjaival – köztük a kultikus figurává nőtt George Smileyval – több mint két évtizeden át küzd a kommunizmus elembertelenítő mechanizmusa ellen, eközben azonban a nyugati nagyhatalmakat sem kíméli, rámutatva, hogy azok néha éppoly embertelenek, mint a démonizált ellenség. Állítólag „Sir” Cornwell maga is azok között volt, akik a vasfüggöny felgördülésekor ironikus mosollyal temették Le Carrét, mondván, hogy hidegháborús téma hiányában a sikeres alkotónak is befellegzett. Hogy ez végül nem így történt, arról a történelem, és persze írói zsenialitása meg éleslátása gondoskodott. Azóta feldolgozta a világszintű pénzmosás és gyógyszermaffia témáját, történeteivel elvitt Közép-Amerikába, Afrikába, a Közel-Keletre is.

A hangosbemondó a géphez szólít. Könyvvel a kezemben megyek át a beléptetőkapun, és megbánással gondolok arra, hogy hajszolt hétköznapokon mindig úgy teszem le John le Carré könyveit, hogy soha többé nem szeretnék ilyen velejéig igaz és végtelenül szomorú történeteket olvasni. Mert már másnap fel is kutatom az életmű többi, még ismeretlen darabját. A finom angol úr kémregényei megtanítanak kicsit éberebbnek lenni, finomabb elemzésnek alávetni embertársainkat – egyúttal hozzászoktatnak ahhoz a nem kellemes, ám hasznos érzéshez is, hogy mindenkiben ott lakozhat a kettős ügynök.

Mert kell ez a fájdalmas igazságcsepp a világról, és ennek ellenszere, a humánus cselekedet.