Fotók a palackpostában

Huszonöt nemzet 52 fotográfusát díjazta az a 19 tagú nemzetközi zsűri, amely idén februárban Amszterdamban 13 nap alatt rágta át magát a 132 ország 5754 fotóriportere által beküldött 98 671 fotón. Az így kialakult 143 képes díjnyertes felhozatalt október 26-ig lehet még megtekinteni a budapesti Néprajzi Múzeumban.

Kérdés persze, hogy egyáltalán milyen elvárásokkal érdemes belépni a Hauszmann Alajos által Igazságügyi Palotának tervezett pazar épületbe. A lenyűgöző, ugyanakkor bizonyos tartózkodást sugalló előcsarnokban ugyanis egészen más élet lenyomata fogadja az érdeklődőt, mint amilyet ilyen díszletek közé képzelnénk. Hiszen a tematika nem igazán terjedhet túl a mindennapi hírtermelés folyamában minduntalan felszínre bukkanó alaptémák – háborúk, forradalmak, természeti katasztrófák – keretén. Így az is magától értetődő, hogy a válogatás gerincét általában azok a nagy, globális figyelmet keltő események adják, amelyekről a világfalu hírfogyasztóinak többsége jó eséllyel már értesült. Ennek dacára mindig akadnak csemegék, olyan sajátos nézőpontok, amelyek egy kicsit a fent említett aktuális történések mögötti témákba engednek mélyebb betekintést.

Bizonyára sokan emlékeznek a tavalyi díjnyertes fotóra, amelyen rokonaik viszik temetni a Gázai övezetben a kétéves Suhaib Hijazi és testvérét, a négyéves Muhammad holttestét. A 2012. november 19-i izraeli légicsapásoknak áldozatul esett gyerekek megrázó képét a svéd Paul Hansen készítette a Dagens Nyheter című napilapnak. A halálos áldozatok közül a feltételezések szerint 103 polgári áldozat volt, köztük legalább 30 gyerek.

Nos – ahogy az általában lenni szokott –, összességében idén is a katasztrófák, háborúk és drámai pillanatok taroltak. A nyertes kép, John Stanmeyer munkája viszont kakukktojás: azon mobiloznak. A több világhírű magazinnak is dolgozó amerikai fotós képén afrikai menekültek keresik a térerőt Dzsibuti tengerpartján. A fülszöveg szerint elsősorban a szomáliai szolgáltatóra vadásznak, az állítólag a legolcsóbb a környéken. Stanmeyer amúgy a dél-ázsiai és a kelet-afrikai térség nagy ismerője, fényképezőgépe lencséje előtt dőlt össze többek között Suharto indonéziai birodalma, zajlottak a keleti-timori lázadók függetlenségi harcai, ő dokumentálta legalaposabban az afrikai menekülők kálváriáját. A zsűri azért találta a legjobbnak a mobilozós felvételt, mert „rengeteg emberi történethez köthető, mint például a technológia, a globalizáció, migráció, nyomor, elidegenedés, emberség. Mindez igen áttűnéses, már-már lírai módon megjelenítve.” Susan Linfield amerikai zsűritag szerint már-már egy film vagy regény sztorija elevenedik meg a képen, David Guttenfelder pedig egyenesen az utolsó palackposták egyikének nevezte a fotót.

Elüt az átlagos témakezeléstől Brent Stirton vak albínó kisgyerekekről készített fotósorozata is: azt igyekszik tudatosítani, hogy a nyugat-bengáliai diákokat a számkivetettség legmélyétől, a koldulástól mentheti meg az iskolázottság.

Az időtlenség esztétikai megtapasztalását is kínálja Carla Kogelman sorozata két, legtöbbször alig öltözötten vagy éppen ruhátlanul játszó kislánnyal. A testvérpárt bemutató ártatlan képsorozat kapcsán óhatatlanul is felmerül az emberben, hogy a művészi értékű munka vajon meddig játszhatná ki például az internetes közösségi oldalak álszent cenzúrázó éberségét.

A háborús tematikához illeszkedik, mégis sokkal inkább a hétköznapi küzdelmekről és a megbélyegzettségről szól Peter van Agtmaelnek egy amerikai háborús veterán mindennapjairól készített sorozata. A negyvenkét éves férfi az iraki háborúban túlélte terepjárója felrobbanását, de arca örökre torz marad, miután valamennyi csont eltört benne, és meg is égett. A képeken a környezet szélsőséges reakciói tűnnek elő a viszolygástól a meghatódottságon át addig a furcsa élethelyzetig, amikor a sérült veteránt nyilvános előadás közben háttal látjuk, miközben közönsége szívből nevet az elhangzottakon az öncinikus háborús poénokra épülő különleges stand by comedyn.

Markus Schreiber a Nelson Mandela koporsójának megtekintéséről lemaradt dél-afrikai lány szomorúságát fogta meg igen emlékezetes módon.

Az emberi szenvedés hatásosságára építő felvételek képezik a 2013-as év fotótermését minősítő World Press Photo kiállítás derékhadát. A néző pedig, hiába készült műélvezetre, csak nehezen tud elvonatkoztatni az élet letaglózó momentumainak látványától. Pedig hogy nem lehetetlen, azt az a néhány kép is jelzi, amelynek szerzője túlmerészkedett az emberi csonkok látványán.