Egy kedves sárkány a mozi előcsarnokában

A film szereposztásának külön érdekessége, hogy a Bodrogi Gyula által alakított Árpi abba a Szöszibe szerelmes, akit Törőcsik Mari, a színművész későbbi felesége formált meg. Legnépszerűbb szerepei a televízióhoz kötődnek. Az ő rekedtes hangján szólalt meg Süsü, a jószívű egyfejű sárkány, a Kérem a következőt Csőrmestere és aVuk kárörvendő varjúja. A Linda című nagy sikerű sorozatban ő alakította a címszereplő édesapját, a mai napig kedvelt szereplője a különféle showműsoroknak és kabaréknak.

Bár sűrű programja miatt – a közönség és az újságírók legnagyobb bánatára – Bodrogi Gyula kevés időt tudott eltölteni a kolozsvári Művész moziban, az Erdélyi Naplónak is sikerült néhány mondatot váltania vele.

 – 1961-ben készült a Házasságból elégséges című film, amelyet most a kolozsvári közönség is láthatott. Ötven éve forgatták, ön látta azóta?

– Bevallom, nem, és már nem is nagyon emlékeztem rá. Nem szoktam megnézni a filmjeimet, nem úgy, mint egyes kollégák, akik szerelmesek önmagukba. Pedig láthatta mindenki, milyen nagyszerű partnereim voltak: Törőcsik Mari, Kis Manyi, Psota Irén, Kállai Ferenc és sokan mások. Mindenkire nagy szeretettel gondolok ennyi év távlatából is, hiszen legtöbben már nincsenek közöttünk...

– A filmben egy nem éppen gazdag cukrászfiút játszik. Egy régebbi interjúban elmesélte, hogy annak idején szinte sírva fakadt, amikor a szomszéd gyereket meglátta, hogy zsíros kenyeret eszik. Ennyire nehéz időket élt meg a Bodrogi család?

– Valóban elérzékenyültem a zsíros kenyér látványától. A háború alatt történt, és annyira nem volt semmi, hogy sírva fakadtam az éhségtől. Az ember kezdte megszokni, hogy éhes, aztán egyszercsak meglátta, hogy a szomszéd gyerek majszolja a finom zsíros kenyeret. Később a mama és a nagymama elmentek, és kimosták egy laktanya összes szennyesét egy darab szalonnáért és egy kenyérért, hogy egyen az ő gyerekük is zsíros kenyeret.

– Pályáját néptáncosként kezdte. Hogyan került kapcsolatba a műfajjal?

– A nővérem által, ő táncolt, és mindig mondogatta, próbáljam meg én is. Felvételiztem, sikerült, és három évig táncoltam, mi több, éppen Bukarestben nyertük meg a Világifjúsági Találkozót a Képeskönyv című előadásunkkal, és szólótáncosként is részt vettem versenyeken. De ha valaki későn kezd táncolni, annak hamar is kell abbahagynia, így aztán felvételiztem a Színművészeti Főiskolára.

– Úgymond „civilebb” pálya soha nem került szóba? Hiszen a tánc is, a színészet is művészet, a Házasságból elégséges című filmben viszont kiválóan alakítja a cukrász szerepét...

– Dehogynem került szóba, én matematika-fizika tanárnak készültem eredetileg. Ha egyáltalán eljutottam volna odáig. De a sors mást akart velem, és én soha nem álltam ellen annak, amit éppen kínált az élet. Szerencsém volt, hogy ezt a pályát választottam.

– Amikor ön elvégezte a főiskolát, még a magyar színjátszás nagyon nagy egyéniségeitől lehetett tanulni a szakmát.

– Ó, sokan voltak ilyenek...

Bodrogi Gyula
Budapesten született 1934. április 15-én. 1954-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, diplomáját 1958-ban kapta meg. Első szerződése a József Attila Színházhoz kötötte, az angyalföldi társulathoz több mint húsz évig hű maradt. 1982-ben a Vidám Színpadhoz került, ahol volt színész, művészeti igazgató, igazgató-rendező, 1996 és 2002 között pedig a Vidám Színpad Kht. ügyvezető igazgatója. 2002-ben a Vidám Színpad örökös tagjává választották. 2003-ban Jordán Tamás igazgató meghívására a Nemzeti Színházhoz szerződött, amelynek azóta is tagja. 1975 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.

– Ön kikre nézett fel?

– Már a főiskolán, az utolsó két évben a Nemzetiben statisztáltunk. Básti Lajos, Gobbi Hilda, Mészáros Ági és sokan mások jelentették a mércét. Mikor pedig kikerültünk a pályára, Ráday Imre, Komlós Juci, Sinkovits Imre, Darvas Iván partnerei lehettünk. Nagyon sok nagyszerű idősebb kolléga volt, akiktől lehetett tanulni, lopni a szakmát.

– Most már önök a példaképek. A fiatalok ugyanolyan vevők atanácsaikra?

– Én úgy látom, hogy igen, de azt is észre kell vennem, mintha kevesebb lehetőségük lenne, mint nekünk voltak hajdanán filmben, rádióban, televízióban. Talán a szinkron az egyetlen, ami még megmaradt. Rádió- vagy tévéjáték már ritkán készül. Ebből a szempontból sajnálom a mai fiatalokat.

– Hogyan lehetett bírni a hatalmas iramot? Színház, film, tévé, kabarék, szinkron és egyebek?

– Nekünk az játék volt. Soha nem is éreztük, hogy fáradtak vagyunk. Tudja, ha az ember szereti azt, amit csinál, észre sem veszi, hogy eltelik az idő. Ma már történelem, hogy 1956–57-ben eljátszottam az első filmszerepemet. Hát így rohannak az évek...