Egy erdélyi–olasz garabonciás

Demeter Zsuzsa

A Nápoly melletti Cassinóban élő Amedeo di Francesco (képünkön) nemcsak a nápolyi egyetemre ingázik nap mint nap, ahol a L’Orientale Egyetem magyar tanszékének vezetője, de a Magyar Hungarológiai Társaság egykori elnökeként, ma választmányi tagjaként beutazta Európát, rendszeresen felbukkant rangos egyetemeken és konferenciákon, hogy népszerűsítse a magyar kultúrát, hallgatóinak meséljen Balassi Bálintról vagy Dsida Jenő költészetéről. Jómagam néhány évvel ezelőtt a sárospataki várban találkoztam vele, ahol az amúgy jellegzetesen olaszos temperamentumú tudós olyan otthonosan mozgott az évszázados falak között, mintha hajdanán a Rákócziak állandó vendége lett volna. S ezt akár el is hihetjük neki, ha halljuk előadásait: beszédében a magyar nyelv ötszáz éve keveredik, jól elfér egymás mellett a virágénekek szókincse a pendrive-val.

Ugyanakkor nem egyedülálló jelenség napjainkban sem az, hogy a magyar kultúrával, történelemmel idegen kutatók foglalkoznak, az erdélyi olvasók lassan-lassan hozzászokhatnak ahhoz, hogy az őket érintő történelmi, kulturális, irodalmi kérdésekre olyan tudósok is válaszolni próbálnak, akik egyféle külső szemüvegen keresztül tekintenek ránk, magyarokra. Kérdés, hogy ezekről a problémákról csak a személyesen érintettek, az itt lakók beszélhetnek-e, vagy épp a személyes érintettség hiánya miatt kifejezetten üdvös a külső nézőpont megjelenése. Ilyen külső kutatóként zavarta fel az állóvizet az elmúlt években Stefano Bottoni olasz történész Szilágyi Domokos ügynökdossziéjának feltárásával, s ha társadalmi hatása nem is olyan erős, de hasonlóan alapos és tájékozott Amedeo di Francesco is.

A magyar kultúrában, irodalomban tájékozódó olvasó előbb-utóbb belebotlik az olasz tudós dallamos nevébe, s ha róla beszélnek, a magyar kultúra olasz nagyköveteként említik, alakját a mitikus garabonciáshoz hasonlítják. Inkább „európai utasnak” vallja magát, aki már egyetemi hallgatóként beleszeretett Kelet-Európába. Érdeklődését az keltette fel, hogy gimnazista korában tanárai nem tudták megmondani, mi is történt-történik Európának ebben a felében. Így maga nézett utána Kelet-Közép-Európának, egyetemi hallgatóként megtanult magyarul és horvátul, s 1969-ben, mindössze 23 évesen járt először Magyarországon a Debreceni Nyári Egyetemen.

Kelet-Közép-Európa nem csak földrajzi helyként érdekelte, kíváncsisága elvezette a régi magyar irodalomhoz, s ma már a homlokára van ragasztva: ő az egyik legkiválóbb Balassi-kutatónk, aki nélkül ma a Szép magyar komédia és a magyar költészet olasz hatásáról kevesebbet tudnánk. Első hallásra azonban mindenképp furcsának tűnhet, hogy a magyar olvasónak is nehezen emészthető Balassi Bálint költészetéről vagy a törökverő Zrínyi Miklósról, de Kosztolányi Dezsőről, s legújabban a kolozsvári Dsida Jenőről épp egy olasz kutató fedez fel eddig ismeretlen adatokat. De amiről úgy gondolnánk, hogy Amedeo di Francescónak hátrány, az egyszerre előny is: több kultúrában is otthonosan mozogva tágabb összefüggésekre is rálátása van. A 16. századi történelmi Magyarország után a 20. század eleji Erdélybe szeretett bele. Indiszkrét és türelmetlen ember lévén, ha a cassinói lakásában lévő magyar könyvtára nem ad választ sürgető kérdéseire, telefont ragad, levelet ír, utazik: Dsida Jenő költészetének ma aligha van fanatikusabb olvasója Amedeo di Francescónál. Több legyet üt egy csapásra: tanulmánykötetében pótolja a hazai Dsida-kutatás hiányzó részeit, a kolozsvári költő verseit Bánffy Miklós és Kuncz Aladár életművén keresztül mutatja be az olasz olvasóknak, rávilágítva egyben arra is, hogy a Psalmus Hungaricus kapcsán nevetséges lenne a nagybeteg Dsidát fasizmussal vádolni. S mindeközben szenvedélyesen érdekli maga az ember is: bejárja Kolozsvár Dsida-helyeit, a Házsongárdi temető síremlékétől a Fürdő utcai szülőházig. Szenvedélyét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy kolozsvári előadásának végén, hagyva csapot-papot, elrohant megnézni a tervezett Dsida-emlékszobát.