Bartha Ernő szoborparkja: úton a végtelenbe

Bartha Ernőben jócskán van valami Dalis. Olykor evővillákból készült szemüveget visel, néha tévékészülékekből összeeszkábált gyaloghintón közlekedik, propeller módjára forgó csokornyakkendőt visel, és kitalálta az ehető szobrok világát. Meg hát a bajsza. Ami lehet ugyan Daliból ihletett, de még inkább a szabadon élő művész védjegyévé vált az idők folyamán. Ahogyan a végtelenbe tekintő nagyméretű szénaszobrai is.

Bartha Ernő (képünkön) úgy negyven éven át jól elvolt a nagyváros forgatagában. Fúrt, faragott, alkotott, nyakig benne volt a művészi és üzleti életben, földi javakból nem érzett hiányt. De hol vannak a szellemi kielégülést hozó kincsek? – eszmélt fel egy szép szmogos nagyvárosi hajnalon. Úgy érezte azon a napon, hogy megfojtja a város forgataga, agyára telepszik, minden ideje rámegy a talmi értékek üldözésére. Elmeditált egy kicsit léte és művészete értelmén, sorrendet rakott fontos és kevésbé jelentős dolgai között, és döntött: kinézett egy füves területet magának jó messze a város zajától, a füsttől, a tömbházak betonrengetegétől, és ahogyan végignézett a zöld mezőn, a dombokon és fákon, már tudta, mit keres a Földön. „Itt a kozmosszal vagyok kapcsolatban, minden munkám ihlete fentről, nagyon magasról érkezik” – vallja évek elteltével a művész. Tévedés ne essék: nem ki-, hanem elvonulásról van szó. Olyan magányról, ami ösztönzi az alkotói kedvet, olyan félreállásról, amely művészi szemléletváltásnak adott teret.

Hol lehetne szabadabban gondolkodni és alkotni, mint a természet kellős közepén, ahol fák hajladoznak a szélben, madárcsicsergéstől hangos a hajnal, és saját dombod mögül kel fel a Nap? Persze ez így giccsesnek és elcsépeltnek tűnik, ám ami az ezzel járó életérzésből születik, nem mindennapi teljesítmény. Még Bartha Ernő részéről sem.

Valószínűleg nem ő találta ki az organikus szobrászatot, nem ő készített elsőként szénaszobrot vagy ehető alkotásokat, de ami Bartha Ernő kezei között megszületik egy Kolozsvártól kőhajításnyira lévő falu határában, az egyedi Erdélyben, és tán az egész országban. A hagyományokért sem kell messzire mennie a művésznek: Magyarfenes majd’ ezer éve él és lélegzik Bartha Ernő parkjának szomszédságában.

Alig két éve az egész világ megismerhette a kolozsvári szobrász – és gondolkodó, tenném hozzá – nevét: meghívták az olimpiai játékokra, alkotásai London közterein, a Temze partjain voltak megcsodálhatók. Hatalmas szénaszobrainak csodájára járnak messze földről is, a vendégkönyv a tanúja annak, hogy világ mind a négy égtájáról járnak látogatók Bartha „paradicsomában”. És a nagylelkű művészt az sem zavarja, hogy szamara megkóstolta egyik szénaalkotását, egy tyúk is költött benne, és a gyerekek megpróbálnak felmászni rájuk. Bartha organikus szobrai a természet részei, mint ahogy a művész is a természettel csodálatos szimbiózisban éli mindennapjait.

Bartha Ernő magánkezdeményezése lassan túlnőtt önmagán: az alkotó úgy döntött, hogy Arkhai Sculpture Park néven hivatalosítja szabadtéri tárlatának otthont adó területét. Hogy a szoborpark megnyitóján igencsak sokan megjelentek, abban semmi meglepő nincs: Bartha Ernő társasági élete is rég kiköltözött a „farmjára”. Nála hívatlan vendég nincs, minden időben mindenkit szívesen és szívélyesen fogad, a falubeliek pedig amolyan jó szomszédokként térnek be hozzá alkalomadtán. Ezentúl azonban nemcsak embereket lát majd vendégül, hanem alkotótáborokat tervez a parkba, a terület otthont ad más művészek munkáinak is.

Sok egyéb tervvel érkezett el alkotói létének újabb fejezetéhez Bartha Ernő. A megunhatatlan és mindig megújuló művész, aki a világmindenségből merít erőt a teremtéshez.