Az újraértelmezés újraértelmezése

Mi lett volna, ha…? Bár ezzel a történészek által történelmietlennek tartott kérdésfelvetéssel kezd, Boia nem lépi át a tudományosság határát. Érdekes összefüggéseket világít azonban meg, a kor román politikusai előtt álló alternatívákat vázolja fel. Így nem utólag visszavetített történelmi tablót nézhetünk, hanem az események alakulása folyamatának vizsgálatára nyit lehetőséget.

A budapesti Cser Kiadónál Tibori Szabó Zoltán fordításában megjelent műben Boia országa „szerencsekorszakának” nevezi az első világháború körüli évtizedet. Szerinte Nagy-Románia kialakítása, a nagy területszerzések a román elit megosztottsága körülményei között mentek végbe. A konzervatívok németpárti része Besszarábiát akarta Oroszországtól, s ennek érdekében a háború előtt a németek által irányított szövetséghez kellett volna csatlakozniuk a románoknak. A másik verzió Erdély megszerzése volt, de a két szempont párhuzamos érvényesítésére nem volt reális esély. Az Erdély-pártiaknak viszont az antant mellé kellett állniuk, s végül emellett döntött a román politikai elit. A háború alakulása, a monarchia villámgyors szétesése révén azonban nemcsak Erdély, hanem Besszarábia, Dél-Dobrudzsa és Bukovina is az övék lett.

Romániának nem volt történelmi joga Erdélyre, állítja könyvében Boia, hiszen míg Besszarábia 1812-ig román fennhatóság alatt állt, Erdély sosem képezte a román fejedelemségek részét. Az árulások és dupla árulások meglehetősen kendőzetlen tárgyalása után a szerző az Igazság és igazságtalanság Versailles-ban címet viselő fejezetben vizsgálja az új békerendszer kérdését. „A legyőzöttek szemszögéből egy-egy béke egyszerűen diktátum volt, és következményeit tekintve elfogadhatatlan. A nácik okozta katasztrófa után viszont Németország felelősséget vállalt még az első világháborúért is, lemondva minden további követelésről. Egyedüli tiltakozónak Magyarország maradt, amely Trianont máig égbekiáltó igazságtalanságnak tekinti” – fogalmaz Boia. Már ezzel is jócskán túllép a román nemzeti narratíván, de még inkább a folytatásban: „Lehet-e nemzeti előítéletek nélkül beszélni a versailles-i rendszerről?… Nem könnyű, de érdemes megpróbálni, ha Európa történelmét másként akarjuk elmondani, mint a saját ’igazságunkat’ a többiek ’igazságával’ (illetve ’igazságtalanságával’) szemben megfogalmazó nemzeti történelmek egyszerű csokraként.”

Boia mégsem az igazságosság–igazságtalanság mentén elemzi a történteket: „Legyen ez a szerződéssorozat akár jó, akár rossz (vagy jó is meg rossz is) az eltérő nézőpontok függvényében, mégis ez a mai Európa keresztlevele. Az azóta végbement területi változások nem módosították érdemlegesen a kontinens térképét az első világháborút lezáró rendezéshez képest. Sőt, több az első világháború nyomán kialakult nemzetállam vagy utódaik azóta sokkal homogénebbek lettek, létezésük indokoltsága ma kevésbé vitatható, mint 1918-ban. Az akkor megszületett rend visszafordíthatatlan.” Ha bennünket kérdeznek, akad még csiszolni való a Boia-féle történelemszemléleten is.