A verhetetlen Kincsem Erdélyben

A Valami Amerika és a Magyar Vándor rendezőjének eddigi legjobb alkotásának műfajától –romantikus kalandfilm –a tapasztalt filmkedvelők igencsak vakargathatták a fejüket csendben imádkozva, hogy ne legyen se túl gyerekes, se túl nyálasan hollywoodi. Utóbbi –a szerelmi szálat tekintve az egyetlen, korcsolyázós, jégen egymásra zuhanós jelenetet leszámítva –nagyjából sikerült is. A témával kapcsolatban ugyancsak félelemre adott okot, hogy a világhírű magyar csodaló, a Kincsem története fél óra után milyen izgalmat nyújthat a nézőnek. Viszont az sem lett volna helyénvaló, ha a legendás versenyparipa csak kiegészítő szálat kapott volna a forgatókönyvben. Az egyensúlyt megtalálni tehát cseppet sem volt könnyű, Herendinek mégis sikerült. A Kincsem nemcsak egy lovasnemzet egyik legnagyobb történelmi büszkeségének sikerhez vezető útját vázolja, de annál jóval többet nyújt: a kanca győzelmi futamaiba az 1849 utáni megtorló, békét kierőszakoló, a szabadságharcot leverő császári hatalommal szembeni elegáns, vér nélküli visszavágót látta és kapta meg a csalódott magyar nemzet –túlfűtött, nacionalista érzelemábrázolások nélkül. Az operatőri munka a futamoknál dinamikusan váltogatja az eszeveszett erőtől csillogó szemű lovak közeli és a látványos távoli felvételeket, a pontos hangfeldolgozásnak és az ezzel összehangolt vágásnak köszönhetően a versenyjeleneteknél a nézők mozdulatlanul izgulták végig a dübörgő perceket. Még akkor is, ha számos történelmi cikkben olvasták már, hogy Kincsem mind az 54 versenyt megnyerte, amelyen indították.

A történet tragédiával indít: a szabadságharcot leverő császárpártiak sorra végzik ki a lázadásban aktív szerepet vállalt férfiakat. Így Blaskovich grófot is lelövik kisfia szeme láttára, majd a leendő örököstől elkobozzák az egész birtokot. Ezt követően könnyedebb hangnemben folytatódik a cselekmény a megöregedett, felnőtt szereplőkkel. S bár akadtak filmkedvelők, akik sokkal tragikusabb ködbe burkolózó stílust vártak a filmtől, a rendező helyett már nem gondolkodhatunk.

Herendi nem életük végéig talpig feketében járó özvegyekről és lelkileg soha fel nem épülő árvákról készített filmet, annál inkább az érem másik oldaláról: arról, hogy a császári erők által sasszemekkel figyelt, tönkrement magyar arisztokrácia miként próbálja vér és erőszak nélküli sikerekkel megmutatni erejét a Habsburgoknak és talpnyalóiknak. És valljuk be, a sírva vigadó magyar szellemiséget ismerve ez a változat legalább annyira valóságos, jellemző és helytálló a 48-at emésztő, feldolgozó, lassan kiheverő magyarságra, mint a jogosan gyászba és elfordulásba burkolózókra. A játékossággal vegyített történeti komolyság pedig megadja a műfaj alapját, amely nem történelmi dráma, hanem könnyedebb hangvételű, mégis büszke magyaros közérzetet nyújtó film, ami újdonságot mutat az 1840–50-es évek magyar történelméből: páratlan sikerörömöt, nemzeti büszkeséget úgy, hogy mégsem feledteti a tragédiákat. Bár a fiatal Blaskovich Ernőt alakító Nagy Ervin több melankóliát vihetett volna a ritka kemény éveket átélt figurájába. A Klárát játszó Petrik Andrea ugyanakkor sokszor emlékeztetett az elismert Emily Blunt brit színésznő stílusára, és távolról sem csak a külső hasonlóságok miatt, a Jászai Mari-díjas Gáspár Tibor ezúttal is kitett magáért igyekezve kipótolni a sokszor éppen csak pillegő kollégáit.

Dokumentumfilmek főszerepben

Képzeljük el, ahogy egy székelyföldi, kovásznai származású színésznő elválik a férjétől, és kisfiával hazautazik Németországból a román valóságba. Saját, Nyugaton megszokott jólétéért való küzdés helyett áldozatos munkába fog: az erdélyi magyar szórványtelepüléseket járja, ahol kicsiknek-nagyoknak tart előadásokat. Most pedig gondoljuk el, hogy mindez valóság.

Ambrus Emese Európa kis utcája című alkotásában megismerhettük a színészet áldozatos és áldásos munkáját: töredezett, kopott térkép, sártenger, lerobbant autó, saját költségen fölöslegesen levezetett kilométerek százai, mert az iskolában nem szólt az igazgató az előadóművész jöttéről, füstös, jéghideg kultúrtermek. Zorkóczy Zenóbia ennek ellenére sem adja fel, tovább vezet, cipeli a jelmezét és népszerűsíti a magyar nyelvet, kultúrát ott, ahol a magyar szülők gyermekei sokszor alig tudnak anyanyelvükön.

A Filmgalopp díjaiért idén hét fiatal erdélyi alkotó versenyzett. A magyarországi NMHH Médiatanács egymillió forintos fődíját megosztva Búzási Gyopár Babuka a fűben című alkotása és Püsök Botond Angela című filmje vitték el. Nem véletlen, hogy a két alkotás között a zsűri nem tudott dönteni. Előbbiben a második világháborúból kedvesét hazaváró magyar nő különös történetét ismerjük meg, akibe beleszeret az ötvenes évek Amerikájának egyik legkedveltebb színésze. Püsök Botond filmje olyan cigánylány történetét mutatja be, aki szívesen lenne több a ráaggatott bélyegeknél.

A csalódottság azonban nem maradt el: a tanulásért térdig érő hóban vagy épp sártengerben gyalogoló apró székely gyerekek történetének elismerésére, népszerűsítésére –úgy látszik –már nem maradt szakmai energiája a Fekete Ibolya Balázs Béla-díjas magyar filmrendezőből, Szomjas György Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendezőből és Boros Zoltán színművészből álló zsűrinek. Pedig a téma legalább olyan szociális súllyal bír, mint az Angeláé, a megvalósítás pedig szintén érzékeny, finom, megindító képsorokból áll Simó Ibolya Tomi, Ervin és az iskola című dokumentumfilmjében. Igaz, a közönség sem igazán áldozott rá figyelméből.

A Kincsem moziforgalmazásban

Az ácsai cigányok közt akad olyan, aki rendőr szeretne lenni, akad börtönt megjárt, aranylábú focitehetség, istenhívő, kedves szívű legény, az élettől sokkal többet akaró és váró lány. A film nem akarja megváltani a cigányságot, racionális szemszögből ábrázolja a kitörni akarókat, a lopott holmival kereskedőket, a jót és a rosszat. Viszont fontos üzenetet közvetít: néha a magyar alpolgármester a falu legnagyobb bűnözője, a roma származású rendőr pedig békére törekszik. A játékfilmben akadnak hivatásos, ismert roma színészarcok, de hirtelen felkarolt személyek is, önbizalmat adva így a kidőlt-bedőlt kerítés mögül kitörni vágyó, tehetséges cigányoknak a kitartásra. S bár kényes témához nyúltak a készítők, a közönségtalálkozón kiderült: a Magyar Nemzeti Filmalapot nem kellett győzködni a támogatás kiszámlázásáért. Igaz, egy el nem árult jelenet kimaradt a mozis változatból, amit a vágásnál már túl soknak ítéltek az alkotók. Rohonyi ígérete szerint azonban a hamarosan DVD-n is megjelenő, rendezői változatban az is elérhető lesz. Választ kaptunk arra is, hogy néhány mondatos szerepekre miért választottak olyan neves arcokat, mint Anger Zsolt, Gryllus Dorka, Dobó Kata. „A nagy színészekben fel sem merült, hogy ne vállaljanak el pár mondatot, mert szerették ezt az ügyet”–fogalmazott Rohonyi Gábor. A vasárnap legnagyobb élményét mégis inkább egy idős filmkedvelő nő nyújtotta megmutatva, hogy a szépkorban hogyan lehet újra hangos ámulattal felfedezni a magyar mozit rácsodálkozva a 300 személyt felvonultató tömegjelenetekre, a vidám végkifejletre, a jól sikerült poénokra. A Brazilok ugyanakkor érkezik moziforgalmazásban is: péntektől a sepsiszentgyörgyiek már válthatnak rá jegyet, a kolozsváriak e hónap közepétől. És a Kincsemet is hamarosan megnézhetjük a mozikban.